Minden, mi az életben gyönyörű,
Ezernyi apró örömből fakad.
Ha csak egy is hiányzik belőle,
Gyönyörből álomvalóság marad.
(by me)
Én kicsi naplóm!
Na igen! Valójában egy igazi, klasszikus napló írásán gondolkodtam. Amikor megszületett az elhatározás, már akkor azon törtem az agyam, hogy később majd újraolvasom és megosztom másokkal is. De csak később. Amikor már széles és őszinte mosollyal tekintek vissza erre az időszakra. Az új utak, a lehetőségek és kalandok keresése után. A véget nem érő szerelem és boldogság megtalálását követően. Amikor a naivitásból és a mindent elnyomó álomkórból végre kigyógyultam...
A gyógyulás pillanata soha nem következik be. Legalábbis most így látom.
A fészen mindenki folyamatosan posztolja a csodásnál is csodásabb idézeteket, életbölcsességeket, kikiabálva magukból, hogy EZ MENNYIRE ÍGY VAN, meg HÚÚÚ, meg BIZONY... Komolyan elhiszi ezeket valaki?! Biztosan jó érzés lehet azonosulni egy szépen tálalt gondolattal. Meg is próbálom. Nehogy nekem kelljen már kitalálni, hogyan tovább! Bólogatni együtt a sok száz, ezer, millió olvasóval. Hogy azután később ugyanazzal a hévvel, ugyanazoktól a megosztóktól és legtöbb esetben még ugyanattól a szerzőtől is egy másik, sokszor a korábbival gyökeresen ellentétes, de magvas gondolat kerüljön terítékre. A szerencsétlen balga (én) pedig csak kapkodja a fejét. Próbálnám magamévá tenni azt is, de valamivel összeütközik bent és hangosan csörömpöl. A takarító személyzet meg éppen szabadságon van, emiatt teljes a káosz.
Nem marad más választásom, mint megérteni és megélni a saját fájdalmaimat. Megtalálni és elérni azokat a célokat, amiben kiteljesedhetek. Elérni és beteljesíteni a szerelmet, ami értelmet ad az összes többinek. A boldogság talán csak egy szép mese, de ha mindez megvan, akár még valósággá is válhat. Mindent a magam módján. Senki nem fogja helyettem megmondani a tutit. Magamnak kell kimásznom minden mélységből, a saját gondolkodásom és saját erőfeszítéseim árán.
Most még türelmetlenségből fakadó görcsösség és a pánik irányítja az elmémet. A magányból fakadó őrület és vakság sötétjében tapogatom, merre halad az ösvény. Amikor az ész és a lélek egymásba szeret és együtt akarják megmutatni az utat. Végtelennek tűnő lassúsággal vonszolják magukat a percek. Szeretni akarok, szeretni tudok, a szerelmemet könnyelmű módon, viszonzatlanul pazarlom. Foggal, körömmel ragaszkodom az álmaimhoz. Mindenbe kapaszkodom, ami engem igazol. Egy szóba, egy mosolyba, egy mozdulatba. És a vetítővásznamon már pereg is a film, amiben kézen fogva sétálunk egy parkban és közben beszélgetünk, majd boldogan átöleljük és megcsókoljuk egymást. Azután kinyitom a szemem, amit be sem csuktam és a gondosan felépített kártyavár összeomlik. Egy soha véget nem érő körforgásban kezdődik újra és újra.
Elkezdtem ezt a naplót. Elsősorban magamnak írom. Ne haragudj, ha emiatt néha kicsit szétszórt vagyok és belegabalyodok a gondolataimba!
Köszönöm, ha elolvastad és még talán tetszett is! Sok jót nem, de konkrétabb és személyesebb történeteket tudok ígérni neked. Hogy a fenti zűrzavar értelmet nyerhessen. A verseimtől sem foglak megkímélni, ha visszalátogatsz ide.
