Közben meg valami, ami elfedte a ködöt.
Párhuzamosan két világot tartok fenn. Van egy nagy álomvilágom, amivel párhuzamosan fut egy kis valós földi lét. A rózsaszín árnyalatot sugárzó halovány fényben, minden jobbnak és egyszerűbbnek tűnik. Az adott szituációkban a saját helyzetemet és viselkedésemet is ugyanígy látom. Van egy kialakult pozitív önképem. A történéseket mindig megfelelően átlátom és a lehetőségekhez képest megfelelően le is reagálom. És mindeközben a visszacsatolások is ugyanilyen kedvezően alakulnak. A befektetett éltető energia, visszafelé is áramlik. De ezzel szerintem semmi baj nincs. Mindenki ugyanígy működik.
A baj ott kezdődik, amikor ezt a fajta hozzáállást megpróbálom átmenteni a mások által valódinak vélt világba. Jó akarok lenni. Jó akarok lenni a munkámban, jó akarok lenni a magánéletben és minden minden másban. Természetesen ez nem mindig megy, de legalább akarom. És mindezt úgy, hogy közben teljesen tisztában vagyok a világgal és reálisan, logikusan próbálok mindent megközelíteni. Viszont úgy tűnik, hogy ezzel a szemléletemmel teljesen szembe megyek a világgal. A valódi emberek nem akarják a jót. Azok, akik egyébként hozzám hasonlóan felépítik a saját kis világukat, számomra ismeretlen oknál fogva, bezárják, elrejtik magukat. Nem akarják ugyanazt ténylegesen átélni, amit egyébként szinte minden nap "látnak". A helyzeteket nem akarják megérteni. Pontosabban nem csak a helyzeteket, hanem szemben álló partnert sem. Csak az önös szempontok vezérelnek mindenkit olyan érdekek mentén, ami leggyakrabban nem is a sajátjuk.
Fáradok. Nagyon fáradok.
Csak akkor vagyok jó bárkinek, amíg adni tudok. Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy veszek egy tanyát - távol mindentől, távol az emberektől - és berendezkedem önellátásra. Ha már le kell élnem még "itt" néhány évet, legalább a csalódásoktól óvjam meg magam. Ez a gondolatom napról-napra erősödik. Alapvetően nem vonz a nomád életmód - főleg ilyen túlpörgetett világ után - mégis azt hiszem, jó, vagy a jelenlegi helyzettől mindenképpen csak jobb lehet.
Most nem készültem verssel. Valamit mégis ide kellene tennem, mert ha rajtam kívül ide tévedne valaki, nem szeretnék neki csalódást okozni:
Ez egy levél, egy üzenet neki.
Üzenet neked és a világnak.
Nem hír, csak silány fércbeszéd,
Egy száraz pillantás a virágnak.
Amitől nem virul, nem hervad,
Csak egy elszálló hanghullám.
Adjon jót is az ég nekünk!
Úgy csinálok, mintha tudnám.
Mintha tudnám, hogy mit beszélek
És nem csak sodródom az árral.
Most mindegy, csak menekülök,
Mert már bekentem magam sárral.
A sárral az arcomon is lehetek szép,
De tiszta képpel sem adhatok eleget,
Ha egy árva homokszem miatt,
Úgy érzed, nem vagyok jó neked.
Hmmm...
