És mint a szorgalmas prostituált, ellenvetés nélkül fejet, majd térdet hajtok a kérés hatására. A kecsegtető haszon reményében képes vagyok áruba bocsájtani a legtörékenyebb részemet: a lelkemet. Féltékeny Júdás módjára, a semmiért elárulom legféltettebb kincsemet. Minden logikát nélkülöző következetlen döntések. Hiúság és átkozott remények! A végeredmény a sósban pácolódó arcom. Elszabadul a fájdalom és pusztító orkánként letarol mindent, ami az útjába kerül. Az őrzőjét megvesztegette, hogy aztán a szabadulás örömére járt fékezhetetlen táncában, újabb és újabb gyönyörű virágot tiporhasson el.
Csak a kietlen tér marad. Szabadon futhatok bármerre, mert nincs ami, vagy aki utamba állhatna. Tekintetem csápjával próbálom megragadni a látóhatárt, hátha felfedezem a távolban a célt, de csak az űr tátong mindenfelé. Merre indulhatnék?! Miért induljak el bármerre is?! Nincs az az iránytű, amelyik a helyes utat mutatná, mert az is csak arra való, hogy az ismert célhoz vezető utat meghatározzuk. Lassan leroskadok a kemény földre. Lehorgasztott fejjel kémlelem magam előtt a poros halmokat, mintha onnan remélném a megoldást. A szárazság nyomán kicserepesedett talajban, nem maradt helye az életnek. De csak bámulom mélabúsan. Elmerülök a semmiben és lassan lecsukódik a szemem.
És ott áll velem szemben. A mosolyba ívelő ajkaival. Ellenállhatatlanul magába szippant és érzem, többé nem szabadulhatok tőle. Gyermeki izgalommal a magasból is az arcát kémlelem. Ki lehet Ő? Vajon hol volt eddig? Tudom, hogy a kérdések nem maradhatnak megválaszolatlanul, de az utam tovább vezet. Ahogy távolodom tőle, még egyszer visszanézek és élvezem a közben felszabaduló pozitív energiákat. Sokáig csak Ő jár a fejemben, kiszorítva ezzel minden más gondolatot. Még találkoznunk kell! Nem szabad, hogy ez az esemény a sors pimasz játékának áldozatul essen!
Az ajtót kémlelem. Vajon belép-e rajta valamikor?! Rengeteg idő eltelt már a találkozás óta, mégis azt várom, hogy egyszer megjelenik. Hirtelen valami furcsa érzés kerít hatalmába. Mintha Őt láttam volna átsuhanni a termen. Mintha az angyalszárnyának lendülete nyomán elindult légörvény simogatná az arcomat. Zajtalanul elér hozzám, a róla visszaverődő fény. Az emlékeimből előtörő színes álmok és a felfogott látvány, elképesztően hasonlítanak egymásra. A szemem és az agyam közös munkájának eredményéből levont következtetés: Ez a valóság!
Kezdetben csak távolról figyelem. Eleinte nem merek közeledni, de a kívülről eredő korlátok miatt nem is szabadna gondolnom rá. Mégis keresem a lehetőséget, hogy a közelébe kerülhessek. Sokat kell várnom, de az eddig számolatlanul eltelt időhöz képest ez már semmiség, mert közben legalább láthatom. Szívom magamba a látványt, mint a jó minőségű kokaint, hogy a véráramba kerülve kifejthesse bódító hatását. És aztán elindul valami. A véletlenszerűen bekövetkező események a közelébe sodornak. A véletlenek áramlásának útját minden rendelkezésemre álló eszközzel próbálom szabályozni. Hosszú és göröngyös ez az út, de amikor ott állunk egymással szemben, már nem a leküzdött akadályok foglalkoztatnak. Régóta várok rá és remélem, hogy neki is megmaradt legalább néhány emlékfoszlány rólam.
Eleinte csak néhány kedves szó, óvatos léleksimogatás. Talán Ő is észrevett engem. Később már folyamatosan magam mellett tudhatom és ez több lehetőséget ad az öröm-bombonok gyakori majszolgatására. Eltelít az ízükkel szétáradó mézédes álom. Annyira elszédít, hogy észre sem veszem, hogy ezt az andalító táncot egyedül járom. Csupán mikor a zene elhallgat és megköszönném a testek közös ritmusában átélt szépséget, akkor döbbenek rá, hogy eltávolodtam tőle. A táncnak vélt türelmetlen toporgásommal elriasztottam magamtól. Megfognám újra a kezét, de túl messzire kerültem az érintés lehetőségétől. Lépteim nem visznek közelebb, pedig óvatosan haladok előre. Nehogy összegabalyodjanak a suta lábaim, a leküzdhetőnek tűnő távolság megtétele alatt.
Aztán felébredek. Az álomszerű emlékek elillannak, és a nyitott szemem újra az ürességet közvetíti a velőnek. Nincsen tovább mit felfogni, nincsen tovább mit megérteni. Ez már ismét a valóság sivár képe. A száraz cserepes földé, a határtalan és néma tájé. Most úgy érzem, elvesztettem a hitemet. Csak a könnyeim nyomán előbújó vékony fűszál gyújthat halvány reményt...
Szellemek, mosolyra húzzák arcomat.
Árnyak, könnyet csalnak szemembe.
Keselyű képek, halálomat várják,
Mérges tűt álmodnak kezembe.
Hangok, őrjöngő denevér sikolya.
Dallamok, vérgőzös győzelmi ének.
Lélekrágó bogár nyel, dolgát végzi,
Csámcsogással áldoz a szépnek.
Évszakok, lassan elmúlik a nyár.
Kikötő, a hajóm újra partot ér.
Szellemek, árnyak, hangok, dallamok,
Új álomért izzik a vér!
(by me)
