Közeledik a tavasz és egyre hosszabbodnak a nappalok. A munkából a hazautat, már szinte nappali fényben tudom megtenni. Némi vigaszt és töltődést ad ahhoz, hogy a hazaérkezést követően újult erővel haladjak tovább a magam számára kijelölt ösvényen. A séta ezen a csapáson szerencsés esetben használ, rosszabbik esetben pedig nem változik semmi. A lelkiállapotom tekintetében remélek javulást, a magány megmarad.
A magány egyelőre sztenderd, ragasztószagtól bűzlő alapállapot. Egy fekete lyuk, ami minden körülötte létező más érzést magába ránt és menthetetlenül elnyel. Biztosan változik ez is. Nem is kellene hozzá túl sok. Ha szabadabban tudnék lélegezni, ha el tudnám engedni magamtól azokat érzéseket, amik folyamatosan visszatartanak, megváltozna. De sem az érzelmek beteljesítése, sem a szabadulás nem tartozik a napi rutinjaim közé. A külső körülmények pozitív alakulása jelentősen befolyásolhatná küzdelem végkimenetelét, egyelőre viszont nem az én álmaim beteljesítésén dolgozik a világ. Az esélyek latolgatása esetemben a számmisztika "tudományának" területéhez tartozik. Nem látom a jövőt és bármilyen szomorú, a jelenemmel sem vagyok tisztában. Nem látok tisztán és emiatt a gondolataim sem lehetnek reálisak. Mindössze reményt adhat az a néhány, a sötét oldaltól messzire elkóborolt harcos, aki a gondolatseregemhez csatlakozik.
De mi is az a remény? Néhány deszkából és szögből összetákolt rozoga kunyhó, amiben elbújhatok a közeledő vihar elől. Bemenekülök, ha meglátom a felém tartó felhőket és várom, hogy a vihar elmúltával újra kisüssön a nap. Fel sem fogom, hogy közben a fal résein keresztül süvít a szél. Hogy csontig átfagyok a hideg légáramlatoktól és a tető repedésein átszivárgó esőcseppektől. Elhiszem, hogy ott bent sokkal nagyobb biztonságban vagyok, holott a szabad levegőn is mindössze az érzés lenne közvetlenebb. Ez a remény. A jobb utáni vágy, ami folytonosan csalárd játékot űz velem. Mégis ragaszkodom hozzá. Kapaszkodom bele, szorosan hozzábújok, mint a félénk kisgyermek az édesanyjához. Védelmez a végtelen látványától. Alig érzékelhetően körbevesz, hogy érezzem a határokat. Hitet ad a túléléshez és a változáshoz.
Nem voltam én mindig ennyire pesszimista. Nem zártam be magam előtt az ajtót és nem dobtam el jó messzire a kulcsokat. Mégis itt tartok. Összeomolva rostokolok bent, hogy valaki végre bekopogjon. A kulcs megtalálójára várok. Arra a valakire, aki a börtönöm előtti virágokkal átszőtt réten, a napsütésben sétálgatva felfedezi és óvatosan elcseni a kutyája szájából, a fűben talált játékát. A kezében megforgatja új szerzeményét és az ajtóra néz. Tudja, hogy a retesz engedne és érzi, hogy ki is kell nyitnia azt az ajtót. Közelebb lép, beleteszi a zárba a kulcsot és elfordítja...
Agyad vérködében nem leled az utat.
Remegő inakkal lábad űrbe téveszt.
Rémülten árnyak után kapkodsz, hiába.
Hidd csak, hogy rossz álom!
(De nem lesz ki felébreszt.)
Tengerem gyöngyszemét szelencébe zártam.
Magányát csalóka ábrándok táplálják.
Bársony tokja óvóhely, nem dohos zárka...
A bimbónál ékesebb egy nyíló virág.
Semmi nem örök és nem minden valódi.
A lelked nem hazudik: Mégis van remény!
Inkább az igaz sötétség vakitson el,
Mint egy csábosan színjátszó, csalárd fény!
(by me)
