Mosolyodban magamat látom.
Egy meleg pillantásban
Beteljesülő álom.
A titkok lassan elolvadnak.
A bizalomnak, hitnek
Tágabb teret adnak.
A törődés nem történelem.
Egy új élet kezdete,
Lehet, hogy velem.
A hideg óceán forrni kezd.
A gondolat tovább nő,
ha tetszik, ne ereszd!
(by me)
Mi más foglalkoztatna, mint a szerelem!
Az az igazi, mindent felülíró, amiből csak három volt (van) az életemben. Az a felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan massza, amit vég nélkül formázhatok, belegyúrva saját magamat is. Amikor feloldódok a gondolatban és átadom magam az érzésnek. Tisztán és őszintén. Amikor nem furakodhat más a koponyám belsejébe, csak a kétség...
A kétség, hogy miért kell ezt mégis az őszintesége és tisztasága ellenére szenvedésként megélnem. Elrejteni, bezárkózni, őrlődni, főleg csak belül, de néha úgy igazán sírni. A tehetetlen düh, az önmarcangolás és az ezzel járó, szinte már fizikai fájdalom. Mintha hiányozna és keresném a szenvedést. A megmagyarázhatatlan összhang az első pillanattól kezdve, az a láthatatlan, de mégis létező kötelék. Egy magasabb szintű kommunikáció, mintha régóta ismernénk egymást. Egy erős mágnes ellentétes pólusai, ahogy vonzzák egymást, de amik közé egy papírlap szorult.
Bekövetkezik a hiba. A döntések sorozata, a választások kényszere. A görcsös akarásom és az ebből táplálkozó bizonytalanságom, rossz eredményeket szül. Képtelen vagyok megválasztani a lépéseim sebességét. Amikor még féltem önmagamtól is, nem mertem cselekedni, emiatt elkéstem. Most, amikor újra ebbe a helyzetbe kerültem, ugyanúgy megremegett a lábam, de nem halogattam a döntést egy pillanatig sem. Elkapkodtam. Mi hiányozhat még belőlem? Az tény, hogy nem tartozom a macsók közé. Nem vagyok gazdag sem. Nem az vagyok, akit alfa-hímnek szoktak mondani. De azt mégis képtelenségnek tartom, hogy ennyire mellélőjek minden esetben. Célszerű lenne kevesebbet agyalni és inkább az ösztöneimre hagyatkozni, de vajon adódik-e még ilyen lehetőségem életem során?!
Úgy kell élnem a mindennapjaimat vágyaim megtestesítője mellett, hogy nem beszélhetek neki a valós gondolataimról. Nem tehetem, mert nem akarom Őt bántani. Nem büntethetem a saját belső forrongásaim miatt. Ő mindössze őszinte volt és választ adott a kérdésemre. Kínok közepette, de látszólag elfogadtam a döntést, mert mellette akarok maradni. Fájdalmas, mégis gyönyörű önsanyargatás ez. Soha nem fogok beletörődni, de akarom látni amikor örül, amikor szomorú, amikor fél és amikor boldogan él.
Jajj, már rímeket látok! Mára inkább be is fejezem, de ha már rím, keretbe foglalom ezt a néhány sort egy újabb verssel:
Képzeletem szép végtelenében,
A fény nem merül el a feketében,
Nem tűnnek el a kedves pillanatok
S az édes láng is örökké lobog.
Ha nyitva a szem és előre tekint,
Réveteg-ébren csak rákacsint,
A majd és a talán a remélt pár
S nem bús melódián altat a gitár.
A bódító illat már továbbáll,
A ködben egy hópihe a földre száll,
Szürke, poros kövön leli a halálát,
Saját elmúlásával temeti magányát.
Padlón heverő táblák kuszasága,
A gyötrődő szavak csordogálása,
Nem engedik tovább a csalfa fényt,
S porrá zúzzák a vélt reményt.
(by me)
