Az íz maga.
A vér.
Ami talán még a sajátom. A gondolat már nem. Vagy talán mégis...
Várok arra, aki rám vár.
Megtalálhatom még, bár a nyár már elmúlt,
És besétált a fénybe a pasztellruhás ősz.
A hűvös-boros éjszakákkal hantolja a szerelem nyarát.
Kaparom két kézzel, szakadó körömmel, mégis a föld győz.
Régóta várom azt, akire várnom kell.
Hullámvasutazik a kedélyem le és fel (a sínen),
És közben sebesen száguld be az alagútba.
Elhomályosul a kép, a titkok a mélybe szállnak.
Fékezem a vagont, de az erőm már befagyott a húsba.
Várok? Mire, vagy kire várok?!
Még jó, hogy az utcán nem kiabálok rád,
És ha pillantásodat rám is vetnéd, biztosan elfutnál.
Futhatnék utánad, mert nem szégyen, ha hasznos.
Én inkább megállok, és rendelek egy újabb kört a pultnál.
Pfff...
