Jöhetne már az ihlet, mit kell tennem ahhoz, hogy egyszer végre ne okozzak magamnak szenvedést. Tisztán látom magam előtt a falat, mégis minden esetben megtalálom az ürügyet, hogy fejjel nekironthassak. Nagyon tud fájni! Csak reccsenne már szét a koponyám egy ilyen ütközés eredményeként, hogy ne kelljen többé megtennem az idáig vezető utat. A velő végre jusson oda, ahova való: az enyészet sorsára.
Szikrázó napfény,
Végtelen kék ég,
Vattacukor felhők,
Rémítő fekete fal.
Dermesztő hideg,
Ormótlan, nyirkos kövek,
Vérszívó, nyálkás férgek,
Ölelő langyos szél.
Émelyítő szépség,
Megtévesztő őszinteség,
s mögötte árnyéka a sárban,
Mocskos, büdös...Tehetetlen!
(by me)
Jobban kellene vigyáznom. Jobban meg kellene becsülnöm a vidámság pillanatait. De elég nehéz és veszélyes művelet, egy a magasban kifeszített kötélen polkát járni. Könnyen a mélyben találhatom magam. Szárnyakat pedig nem örököltem, de még csak nem is kaptam senkitől. A szabadság gondolatára bizsergés járja át a testem. Talán, ha mégis lenne. Ha széttárhatnám a szárnyaimat és ráfeküdhetnék a légáramlatokra. És a szél messzire, elképzelhetetlenül messzire repítene. Még az álmaimon és vágyaimon is túlra. Már csak néhány szárnycsapás és ott találom magam egy ismeretlen új vidéken, ahol tiszta elmével és szabadon, elölről kezdhetek mindent. Egy új világban, ahol megértenek és elfogadnak olyannak, amilyen valójában vagyok. És ahol Ő is képes lenne szeretni egy magamfajta balféket.
Gyönyörű képek. De azután elmúlik a varázs és visszafordíthatatlanul rám tör kíméletlen magány. Ez a csatakos homlokkal, görcsben álló gyomorral, folyamatosan feszülő könnyzacskókkal körbebástyázott erődítmény. Minden pillanatban újabb és újabb szellem suhan el előttem. Integetnek, hogy tartsak velük. Csak a szememmel követem az útjukat és tiltakozom. Még nem akarok menni! Még szükségem van a közelségére. Mellette akarok maradni, amíg lehet. De ne feledkezzetek meg rólam! Ha a jégbe dermedő lábaim miatt már nem vagyok képes követni Őt, ha a növekvő távolság miatt a szemem már nem képes befogni a látványát, tovább nincs maradásom. Évek, napok, vagy csak órák?! Nem lehet tudni, hogy a sors könyvébe milyen számokat karcolt a lét megalkotója. De bízom benne, hogy nem az Ő közelében eltöltött idő kiosztásakor fukarkodott. Bárcsak tudhatnám, hogy ne emésszen fel a bizonytalanság. Nem szabad feladnom. Még nem...
Feltétlenül, felhőtlenül, néha felelőtlenül.
A pillanatok fényében élni erőtlenül.
A mindennapok tápláléka a pillanatokból,
Gyenge haszon az igazgyöngy körül.
Szelíden, szelesen néha szellemesen.
Az őrző figyelmében nem létezem.
A húr, ha megpendül végre: Akkor él.
A pokolból mennybe jutni lehet a cél.
Törődve, töretve néha törekedve.
A barlangban téli álmát alvó medve.
A tavasz nem jön, míg nem süt ki a nap.
S ha nem, a vad örök álomban marad.
Komoran, komótosan néha komplikáltan.
A bársony is csak elrejti azt ami szép.
A gyöngy éke is tűnik az iszonnyal bezártan.
Kirakhatatlan mozaikból sosem lesz kép.
(by me)
