Furcsa érzés, hogy 1 napja még rózsaszín gondolatokkal töltöttem meg a sötétség rejtő mélyét, mostanra pedig teljesen elillant a varázs. Lassan a zsibbadt, lomha undor veszi át az uralmat a fejemben.
Vissza a valóságba.
Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen is ez. Nem mosolyog rám senki, nem löknek meg véletlenül egy koncerten, nem köszön rám Beck, nem tölti meg a borász a sétáló palackomat és az az űr... Milyen jó is volt az a jótékony üresség, ami a bázison magába húzott. A mindenkit szeretek és mindenki a testvérem érzés. Szép férfiak és szép nők - szép lelkek mindenhol. Amikor nem vagyok hajlandó rosszul érezni magam, még akkor sem, ha valójában lenne okom rá.
Bizonytalan vagyok. Ezt talán csak álmodtam. Vagy nem is! Már tudom! Az a rohadt nap, ami állandóan égette a fejemet. Asszem túlsültem. Mindenesetre az érzésre emlékszem, csak nem tudom megélni. Valaki segíthetne benne! Nem kellene ennek elvesznie. :-/
Elfolyt az idő és vele folytam én is.
Elfolyt a tó meg a táj, meg a világbéke fétis.
Éreztem, az enyém volt, sóhajt még a vágy,
Még akarja a hitet az elhaló virág:
Sötét van. - mondja - Fényt akarok!
Ha csak évente látom meg a néhanapot,
Én nem élem túl.
Ott, ahol a kurtafarkú makkot túr,
Most már csupán fittyet hány az Úr.
Elhoztam magammal azt a világot,
De a markomból oly gyorsan szivárgott,
Hogy mostanra nem maradt belőle semmi.
Akár elveszettnek is lehetne lenni,
De én inkább a szemedben akarom látni,
Hogy benned még megvan!
Ugye megvan?!
Adj belőle, kérlek!
A jubileumra való tekintettel most hangoskodom is egy picit:
