Tanulni soha nem késő. Ma is új dolgot tanultam és az újonnan szerzett tudásomat felhasználva, próbálok valami igaznak vélt tanulságot leszűrni az utóbbi napok történéseiből. Ahogy az örvény áramvonalai körbefordulnak egy pont körül, úgy haladnak előre az események is körülöttem. Folyton visszatérnek önmagukba. A galaxisom közepéből szemlélem a tejút tágulását, a csillagaim szemmel és ésszel fel nem fogható, lassú távolodását. Ebből a nézőpontból figyelve minden változatlan. Szinte már az állandóság benyomását kelti.
A címbéli kérdést megválaszolva, mindig az, amelyiket éppen látod. Az alkalmazkodás nem azt jelenti, hogy feladom önmagam. Mindössze magamra aggatom a környezetemből lopott apró csecsebecséket. De csak azokat, amik elnyerték a tetszésemet. Amiket később már ténylegesen sajátomnak mondhatok. Úgy jelenek meg az adott közegben, hogy bárkit képes legyek megtéveszteni. Odatartozónak hisznek, mert a tőlük elcsent, nekik tetsző kellékek vannak szem előtt. Az énem azon részei, amik megfelelnek az elvárásoknak. Nincsen alapállapot. Ritka, szinte nem is fordul elő olyan helyzet, amikor nem szükséges álarc mögé bújnom. Amikor nem a külső tényezők határozzák meg a válaszaimat, hanem a belső késztetések. Túlságosan erős a félelem attól, hogy a védelmi rendszer lekapcsolását követően, ellenállás nélkül végiggázolnak rajtam.
A feltétlen bizalom kialakulása hosszadalmas folyamat. Rengeteg idő és rengeteg befektetett energia. És a kockázat, hogy az egész egy pillanat alatt odavész, csalódást hagyva maga után. Ahogy a homokórában lassan és egyenként peregnek le a homokszemek, úgy juthatunk előbbre minden, sokszor akár jelentéktelennek tűnő tettünkkel, a teljes kitárulkozás lehetősége felé. Hogy elindultunk ezen az úton, kezdetben észre sem vesszük. Nincs előre meghatározott út és nincs előre kijelölt személy. Emiatt néha úgy érezzük, hogy eltévedtünk és sikoltozva visszamenekülünk az origóhoz. Legtöbbször az ösvény tűnik el a lábunk alól, lehetőséget sem adva a folytatásra, miközben a cél lehet, hogy már csak egy karnyújtásnyira van. A cél, ami csak menet közben fogalmazódik meg bennünk. Hogy meg akarjuk ismerni a másikat a teljes mélységében és valójában. Mert tudni akarjuk, hogy benne is feltámadt-e a gondolat. Benne is megvan-e a tökéletes odaadás vágya. Nem egy színházban vagyunk, ahol egy kényelmes székben ülve várhatjuk a függöny fellibbenését. Mert közben meg kell küzdenünk egymás démonaival is, ami sok esetben fájdalommal jár. Sebeket szerezhetünk a harc közben, de azonnal be is gyógyíthatjuk azokat. Őszinteséggel, megértéssel és elfogadással.
Halványan felsejlik előttem a cél. Szeretném megismerni, mert úgy érzem, Ő lehet az az ember. Talán Ő is szeretné, csupán rettenetesen fél. A rengeteg csalódás, a rengeteg átélt fájdalom nyomán. Lehet, hogy már sokkal előrébb vagyunk az általam gondoltnál. Mert megpróbál beszélni, de nem ismerem fel a szavai a valódi jelentését. A sajátos nyelvén kísérli meg elmondani a gondolatait. Szeretném már most annyira ismerni, hogy megérthessem. Hogy tudathassam vele, nem kell tőlem tartania. Elfogadom Őt olyannak, amilyen. Nem a rózsaszín ködön keresztül, elvakultan. Személyének egyre több hibáját, de még több szépségét fedezem fel az idő folyásában. És minél inkább megismerem, annál erősebb a ragaszkodás. Ha érteném, biztosan tudnám, hasonló gondolatok megfordultak-e a fejében. Majd egyszer talán, valahol egy messzi-messzi galaxisban. Abban a folyamatosan tágulóban...
Az őszinteség hiánya,
A fájdalom folyama,
ha magányba torkollik.
A képtelen érzelmek,
A hazugságon véreznek,
Ha nincsen rá gyógyír.
A csalogató ingovány,
A kitáruló madár szárny,
ha már nem tud reptetni.
A csodálatos délibáb,
Az árnykép, mi hajt tovább,
ha el nem buksz előbb.
Az amatőr bűvész cilindere,
A varázs, mit hiszel benne,
ha meglátod a valót.
A veszélyesen szép lélek,
Az igaznak remélt emlékek,
ha beléd mártja a tőrt.
(by me)
