És azt tudom, az tudom, jó nagy.
Megtervezek mindent. Folyamatosan analizálok, amivel megpróbálok a jövőbe látni. Minden eshetőséget figyelembe veszek. Ezzel telik minden pillanatom. Valószínűségeket kapcsolok minden lehetséges kimenetelhez.
Sajnos ezek a valószínűségek egyre biztosabban vetítik előre a jövőmet...
Külső szemlélőként ez egy pozitív folyamatnak tűnhet. Bele sem merek gondolni, hogy mennyien szeretnének ugyanúgy látni, ahogy én látok. Analitikusan, előre gondolkodva. Nekik üzenem, hogy ez nem jó! Boldogság = Lelki szegénység. (A lelki szegénység az én értelmezésemben a mély gondolkodás hiányát jelenti. Adódjon az betegségből, képességekből, gondolkodás iránti érdektelenségből.) Nekem közben a kis pozitív valószínűségek hajszolása és a nagy eséllyel, kényelmesen elérhető jóság marad.
De mindentől függetlenül marad a mosoly, mert az mindent átüt. Ha a mosolyt sikerül megtartanom, akkor jól érzem magam. Azt szeretném, ha ezt nem tudatosan kellene elérnem. Ha őszintén mosolyoghatnék...
Mosolyra csábít az ég, az a nagy kék.
Vagy szürke éppen, de mindegy, mert szép.
Vidáman ébreszt a reggel, ha felkel,
Vagy tovább alszik éppen, mert nem kell.
Arcán csillan a fény, egy csodás lény.
Vagy könnyes éppen, de mindegy, mert tény,
Életre ébreszt a tettel, ha meglel.
Vagy csak gondol rám. Nekem ez kell.
