Jó érzés tudni, hogy akad ebben a világban olyan ember, aki mellettem áll és még ha a távolból is, de figyel rám. Érti mit regél, ez a bogaras gondolatokkal gazdagon megáldott, amatőr szórakosgató. Néhol szórakoztató, de főként nem. Legtöbbször unalmasan az összeomlásból, a magányból és a reményvesztettségből hordok össze vékonyka szálakat, hogy összeillesztve kényelmes fészket építhessek belőle. Hogy a szomorúság okozta kimerültségemet, kipihenhessem valahol. Jól esik, ha időnként valaki vigyázza az álmomat, még ha közben bevallottan is csupán a sör-éhségét igyekszik csillapítani, a tőlem elcsent nedűvel. Semmi baj! Megérdemli.

Látszólag tétlenül szemlélem a mellettem elhaladó napokat. Nagyon sok mindent újra kell gondolnom, és az utóbbi időben túlságosan szabadjára engedett énemet, össze kell szednem.  Az apró mozaikdarabkákat ismét egységes egésszé, fel kell építenem. A gondolataim változatlanul a pusztaságban kóborolnak, de legalább nem állnak meg egy pillanatra sem. Az maga lenne a teljes agyhalál. Bár előfordulhat, hogy azon a pillanaton már réges-régen túl vagyok. Ez már csupán a gondolkodás álcájába bújtatott, létfenntartó agyhullám. Félreértett elektromos impulzusok, amik végigcikáznak a domborulatokon, hogy legalább a test önálló tevékenységre képtelen részeit noszogassák. A szívem csak dobog és nem érez. A kezem sem tapint csak megfog. Nem lát a szemem, mindössze a fényt nyeli el. Valódi gondolkodás nélkül nincsen érzés, nincsenek tapasztalatok, nincsen sírás és nevetés és nincsenek álmok sem. És boldogság sincs. Mi is az?! Úgy rémlik, hogy ezt a kérdést már nem először teszem fel magamnak. Láthatóan még nem tudtam rá választ adni.

A part most nagyon távolinak tűnik. Annyira, hogy nem is látom. Itt az emberektől távol vergődöm, a végtelen víz közepén. Csak egy pillanatra bóbiskoltam el, és egy hirtelen támadt szélvihar messzire elsodort a parttól. Ivóvíz, élelem és evezők nélkül. Ülök a csónakban és önsajnálattal leplezem a félelmemet. Ha legalább az úszásórákat nem lógtam volna el gyermekkoromban! De nekem fontosabbak voltak a haverok és a játék. Kiabálnom kellene, de vajon meddig jutna el a hangom? Most még nincs semmi komolyabb bajom. Viszont nem tudom mi lesz két óra, vagy két nap múlva. Abban bízom, hogy valakinek feltűnik a hiányom. Merész gondolat. Hiányoznék én bárkinek is?! De talán a csónak! Azt biztosan keresni fogják. Egy rendben tartott, frissen festett csónakról van szó. No lám, még nevet is adtak neki! De honnan is tudhatná a gazdája, merre keresse. A tenger hatalmas és ebben az óriási víztömegben én csak egy aprócska ebihal vagyok. A tehetetlenség érzése újra magamba rogyaszt. Lehetőségek hiányában fel kell adnom, mielőtt bármit is tehettem volna. És akkor váratlanul, a láthatatlan távolból felcsendül egy fuvola lágy szólama...

Havas háztetőkön átbillenő hűvös szellő.
Rétegesen is fokcsikorgó, ember-metsző.
Világokon átszálló, minden zugot bejáró.
Vele sodródom én is, mint egy bárányfelhő.

Mindent hamuvá égető, izzó lávafolyó.
Hűlésében is pusztítva, húsába olvadó.
Vészesen tekergő, hegyeket teremtő,
Bazalt koporsómban is életet álmodó.

Óceánból lábra álló, elmélkedő ember,
Létezését firtató agytekervényekkel,
Oktalanul vergődő, Luciferrel szerződő,
Lehunyom szememet, ha megérkezel, kelts fel!
                                                          (by me)