Látom az érzéseket, látom a mondanivalót és látom az igényt, ám az ösztön nem tud felülkerekedni. Tudom és érzem, hogy mire lenne szüksége, mégis másképp cselekszem. A kialakult gátlások és az utóbbi időszak meghatározó élményei, nem a megfelelő irányba terelnek. Birkaként csak a kutyát figyelem és a tőle való félelmemből fakadóan, megyek az általa körbecsaholt úton.

De nem vagyok birka! Nem kellene ezt tennem!  Csak egy kevés határozottságra és némi önbizalomra lenne szükségem.  Ezek a tulajdonságok azonban, elbújnak a kifogások mögé. Az értékek háttérbe szorulnak és a gyengeségek hirdetik a megváltás eszméjét. Amikor szkafandert húzok és bátran elhagyom a saját űrhajómat, mindig csalódott vagyok. Körülnézek és hiányzik az akadály. Csak az űr mindenhol, a majdnem semmi. Mit keresek kint egyáltalán? Á, igen! Karbantartás, a szokásos javítási munkálatok. Egy ilyen nem öreg, de az űrben megtett viszontagságos fényévek alatt megfáradt szerkezetnek szüksége van figyelemre és gondoskodásra. Máskülönben ottmaradhatok a semmi közepén. Ide-oda sodródva a csillagok gravitációs mezejében, mígnem az egyik ellenállhatatlanul magába ránt. És ilyenkor látom, hogy mennyire szép. A tervezőjét nem ragadta magával a megalománia. Aprócska, ámde annál kecsesebb formával hódítja a teret. Ahogy megcsillan rajta a közeli nap fénye, az apró karcolások és horpadások gyémántszerűen csillogóvá teszik a felületét. De ez a kecses test hányszor hagyott volna már cserben, ha nincs a megbízható és fejlett fedélzeti számítógép. Navigáció, irányítórendszer, enciklopédia, fordítógép, akár még beszélgető társ is. Nekem nem is lenne más teendőm, mint hátradőlni a parancsnoki székben és kigondolni az utam célját. És a kopottas fémtest elvégzi a rá kiszabott feladatot.

Minden adott az előrelépéshez és egyre inkább meg is próbálom kihasználni az adottságaimat. Egyelőre túl sok a ruha rajtam, emiatt nehezemre esik a mozgás.  Már mindenki joggingban és pólóban futkos a szabadban, csak nekem nem szólt senki, hogy a tavasz már itt van. Ha sikerül gyorsan ledobnom magamról a sok felesleges szövetet, lépést tudok tartani bárkivel. Kitartással, koncentrációval, sok izzadtsággal, de eljutok oda, ahol vár rám. Vár rám, annak ellenére, hogy már majdnem túl szép és túl okos. És a türelme érthetően véges. Sőt, talán már el is fogyott. Áhhh, megint a kishitűség...

A sok változás és a még több csalódás, szívják el az energiát. Most még úgy érzem, képes vagyok tenni a jobb jövőért, de kimerülőben vannak a tartalékok. Az utolsónak gondolt morzsákat csipegetem fel és abból merítek még egy kis hajtóerőt. Ha kitart, szerencsés vagyok. Ha valaki közben megajándékozna étellel, vagy legalább elárulná hol találom, bármit túlélnék. De valójában nem túlélni kellene, hanem tenni azért, hogy később ne kerülhessek hasonló helyzetbe. Ez időnként sikerül is. Egyre gyakrabban, de összességében még mindig az erősebb győz. Ostoba és felesleges töketlenkedés...

A versekkel mindössze annyi a baj,
Hogy mindenki azt lát bele, amit akar.
Magadra veszed, mit magamról rímelek,
S ha rólad írok, azt nekem könyveled.

Lehet, hogy nem így van,
De ez nem derül ki soha,

Míg a rébuszok mezsgyéjét nem lépjük át,
Nem láthatjuk meg a szóban a csodát.
Vagy a valóság sötét, reménytelen képét,
Amiben fellelhetnénk a játéknak a végét.

Azt sejtem, ha így lenne,
Nem lett volna kezdete.
                                                  (by me)