Amikor felmerül az írás gondolata, a napló folytatásának lehetősége, de a szavak sodrának irányát illetően elképzelésem sincs, valószínűleg jó jel. Na nem azért, mert nem születnek új ideák bennem, vagy nem történt velem semmi említésre méltó. Mindössze képtelenség belesűríteni és hitelesen visszaadni mindazt, ami éppen foglalkoztat. A képzelet és a valóság közötti ádáz harc. Amikor tűzszünetet kötnek egymással és a kettő feltűnően és gyanúsan ugyanabba az irányba mutat. Legyen ez most jó érzés! A romantikus gondolatok kicsinyke szigete, ahol a fáradt elme rövid időre megpihenhet. A tekervényeket kikapcsolom egy pillanatra, hogy aztán frissen és tiszta fejjel tekinthessek vissza az eseményekre. Még mielőtt túlontúl igaznak hinném és újabb nagy csalódás érne.
Tért lehelő fény,
bársony álom-szellő.
Édes menedék,
ha a viharfelhő
árnyékot vetítne
az élet bús egén.
Csak ez a miénk
a másnak szép terén.
(by me)
Félek, hogy a képzelgésből születő illúzió elillan. A félelem mögé viszont odasettenkedik a lehetőség izgalma arra várva, hogy a kinyíló kapun észrevétlenül besurranhasson. Megelőzve a bukás öregedő és fáradó Gólemét. A türelem adhatja meg a bejutás lehetőségét. A hosszú, fájdalmas, olykor már végtelennek tűnő várakozás. A bizakodás, hogy a megszokott, már-már maradandónak elfogadott keserű áramlat visszafordul. Hiszem, de nem tudhatom biztosan, lesz-e még pillanat, amikor az álarcokat félredobhatom. Bár éppen közeledik a farsangi időszak. Szükségtelen bármilyen külső maszkkal torzítanom, az egyébként sem tiszta képet. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennék őszinte ember. De ha a környezetem nem lát fájdalmat, nem is kérdez. Nem adom meg rá a lehetőséget.
Van olyan helyzet, amikor elindítok egy filmet és minden pillanatát megélem. Mert meg akarom élni, mintha velem történne. Átlépem a képernyő vékony plasztikját és ott vagyok én is. Az a vidámság, vagy szomorúság, az a kaland, vagy éppen szerelem, ami a filmkockákról rám veti a fényét, velem történik meg. A szememből a tükörképpel keveredve, az egész lényem átszellemülésének kábító sugara verődik vissza. Magaménak érzem és emiatt olykor elfog a déjà vu érzés. De ezen nem kell meglepődni, hiszen ott vagyok a filmben és velem történik. Ha pedig a történet végeztével visszalépek a világomba, tapasztalatként viszem magammal az elcsent pillanatokat. Egyszer talán még hasznát vehetem. A jellemem fejlődéséhez biztosít apró építőkockákat. Bár igaz, hogy lassan már az egész én egy jó nagy kocka lesz. Talán éppen ezért nem mennek gördülékenyen a dolgaim.
Kissé fellengzős és színpadias az írásom, elismerem. Ha nem tudnám biztosan, hogy ez is teljes mértékben én vagyok hiteltelennek tűnne. De ez az én naplóm, magamnak pedig nem fogok hazudni. Szerettem volna életszerűbbé alakítani az írást, de egyelőre nem tudtam kitörni a börtönömből. Ha egyszer eljutok oda, hogy minden gondolatom a papírra került és nem állnak majd kilométeres sorokban megfogalmazásra várva, akkor talán változtatok. A körülöttem történő, az életemre hatással lévő eseményeknek kétségtelenül helye van a naplóban. Néha burkoltan, néha kevésbé elrejtve megpróbálom kiírni magamból. Ha majd valaha tisztulni látszik a kép, akkor biztosan a megfelelő irányt választottam.
A mélyben bolyongok végtelen.
Lélek szakadék, dermesztő verem.
Lassan felocsúdok, mert látnom kell,
Számomra itt babér nem terem.
A véremben mosolygok részegen.
Eszmény bódulat, mozduló tetem.
Talán félnem kéne, hisz' közel a vég,
De nekem nem is volt életem.
Te, aki ezt látod szüntelen.
Gyémánt Őrangyal, édes gyötrelem.
Remegő kezemből kihull a tőr,
Szívembe Te hatolsz kedvesem.
(by me)
