Amikor elkezdem ezt írni, még nem tudom, hogy élesben megjelenik-e valaha. Nehéz döntés előtt állok, mert a már szokásosnak mondható fájdalom egyre jobban elhatalmasodik rajtam. A fájdalom ami lehet gyönyörű, amíg tudjuk kontrollálni és ismerjük a célját. A korlátokon belüli és önként vállalt szenvedés, pikáns fűszerként ízesítheti, a vágy forrongó üstjének tartalmát. Viszont amit most átélek az egy egészen más tudatállapot. Bármilyen erősnek és határozottnak is tűnök időnként, belülről lassan felőröl a kétségbeesés megállíthatatlan hengermalma. A látszólagos edzettségem ellenére Sámsonhoz hasonlóan, a legapróbb kavics is könnyedén leterítene.
Folyamatosan azt hangoztatom, hogy mellette akarok maradni, látni szeretném minden rezdülését. Néha magamba szívni a körülötte nyíló virágok illatát. Hallani a felcsendülő kacaját, elmerülni a tekintetének hívogató óceánjában. Ezektől, a legjobb alkoholtól is jobban részegítő képektől, majdhogy nem lehetetlen megválni. Függővé tesznek, polipkarjukkal magukhoz húznak és nem engednek. És amíg nem engednek, valójában csak a testem rezdüléseit láthatja bárki. A lelkem valahol egészen máshol kóborol. Nem céltalanul halad előre, hanem az összeolvadás lehetőségét kutatja egy másik dimenzióban. Nem tud tovább várni az avatárom tehetetlen kínlódására. Messzire eltávolodik, magára hagyva a testet, ami nélküle is képes robot módjára végrehajtani, a beleprogramozott utasításokat. A robot, amelynek vészhelyzetben kötelessége megvédeni a gazdáját, akár a saját létezésének árán is. És eljött a pillanat, amikor mérlegelnie kell.
Az elmúlást hozza rám minden gondolat.
Végzetes álmokból szövődő pillanat.
A cellám ablakán át napvilág vakít,
Kezemben a fegyver, hogy megöljem a kínt.
Hol az a perc, mikor múlik a félelem
S a gyengeségből forró elszánás terem?!
Vedlett szófoszlányok közt nincs bizonyosság.
Vonagló eszméken él az egész világ.
Boldog csak az lehet, ki beéri morzsákkal,
Én korgó gyomorral szakítok a mával.
Hideg pengeélen izzó csepp araszol.
Utolsó lehellet... Arcomon könny s mosoly.
(by me)
Kérlek, segíts nekem! Könnyítsd meg a dolgom! Rúgj belém, tiporj el engem! Csak hadd szabaduljak már meg ettől az állandó gyötrelemtől. Tudom mit kellene tennem, de egyedül képtelen vagyok végrehajtani. Nincs meg hozzá az erőm, hiányoznak a megfelelő eszközeim. Légüres térben lehetetlen lélegezni. A szakadék szélén vergődöm. Neked csak egy apró mozdulat és megszabadulhatsz tőlem. Végre elkezdődhet a visszafordíthatatlan zuhanás. A láncok elpattannak és végre béklyók nélkül vándorolhat a szellemem. Szabadon újjászülethet egy másik testben és végre valóra válthatja mindazt, ami most nem sikerült neki.
Vagy adj nekem hitet és reményt! Állítsd meg ezt a céltalan lebegést! Ránts fel magadhoz, hogy érezzem, nem akarsz elszakadni tőlem! Ebben a tétova vánszorgásban nincs valódi tartalom. A kihalt vidék lakatlan házainak ablakában kémlelem, az élet legapróbb jelét. Gazzal benőtt utakon keresem a reményt adó nyomokat. Pedig csak egy rövid villanás volt az egész, amikor először megláttalak. A gombafelhő felemelkedett, majd szétterült és a pusztító sugárzás nyomán nem maradt más, csak Te meg én. Tudom, hogy itt vagy valahol, de nem talállak. Kitartóan megyek előre, amíg minden kétséget kizáróan be nem bizonyosodik, hogy számomra valójában elérhetetlen vagy. Ahogy haladok végig az élettelen tájon utánad kutatva, az erőm folyamatosan apad. A tartalékaim elfogytak, de az izmaim ellenvetést nem tűrően követelik az utánpótlást.
Oda szeretnék én is menekülni, ahová Te menekültél. De elrejtőzöl előlem, mert a hosszú út viszontagságai miatt gyengének mutatkozom. Nem látod bennem az élet újrateremtésének lehetőségét. És milyen igazad van! Most valóban gyenge vagyok. De lásd meg bennem a küzdeni akarást, a kitartást, a szenvedélyt és szólíts meg! Nem kell fejjel a falnak rohannod. Gondold át mi és mennyire fontos neked! Hogy akad-e egy aprócska zug ott belül, ahol megerősödhetek. Ahol meghúzhatnám magam egy időre. Vagy akár örökre...
Bár most még távolinak tűnik,
De közel lehet pillanat.
Az a kéz talán megérint,
Vagy szavaival simogat.
Ha a tükörből nézem, látom
Mi az, amiért küzdenem kell.
De a szemében van ott
Az igazán biztató jel.
A vihar lassan csendesedik,
Kitisztul az ég és a kép.
Az angyal szárnyat bont talán,
Megmutatja mi az, hogy szép.
Magával ragad és felrepít.
Karjaiban otthon lennék.
A szeméből sugárzó érzés
Az új élet. (és nem emlék)
(by me)
