17.?! Á igen, a tizenhetedik. A numerikus számmezőben elfoglalt pozíciónak, csak a saját szempontomból van jelentősége. Amikor a napló írásába belefogtam, magamat és a múltamat ismerve, fele ennyi posztra sem mertem volna fogadást kötni. Mégis elkezdtem, és a látszólagos érdektelenség ellenére hajt az alkotás vágya. Nem komolyan alkotok, mindössze a gondolataim fizikai lecsapódása jelenik meg néhány sorban. Lehet ez jó, lehet ez rosszabb is. Talán már így is túl sok. (Eközben a háttérben: Mi sok? Magamnak írom, az nem lehet sok. Amúgy sem érdekel senkit, mi zajlik belül. Csak mosolyogj szépen, ahogy szoktál és zsír-fasza lesz minden!)
Óvatosan kellene, elővigyázatosan kellene. Odafigyelek, és minden tudásomat összpontosítva meghozom a döntést. Figyelem a trendeket, a társadalmi és politikai összefüggéseket, és alapos kutató munkát követően kiválasztom a nekem való részvényt. A doji gyertyák pillanatnyi mozgásai és az eddigi eredmények mind arra ösztönöznek, hogy meg kell szereznem. Amikor úgy látom, minden eshetőséget alaposan megvizsgáltam, határozottan kiadom az utasítást: VÉTEL! Az árakat már nem is figyelem. Most már az enyém! És egy büszke kacajjal már le is rázom a brókeremet.
Ez a szerelem. Várok rá, mert meg akarom szerezni a bukások és csalódások ellenére. Képes vagyok feláldozni érte bármit. A mutatók nem állnak túl jól. Minden ellene szól. Temérdek haszonnal kecsegtet, valójában mégis negatív eredményt vetít előre. A sapka már rajtam van. Mit tehetnék, ha mégis erre a számtalanszor elátkozott érzésre vágyom?! Nincs olyan erdő, amin ne mennék keresztül érte. Nincs az az üveghegy és a kurta-farkú, ahol ne kutatnám. Sok a veszély ahol a bátor vándor elbukhat. És elővigyázatossága, látszólagos tudatossága ellenére rendszeresen is elbukik. Pedig mennyire egyszerű lenne. Már a sál is rajtam van és még egy kesztyű is került valahonnan. A magamra aggatott felszerelésektől várom, a minden gondot elhárító védelmi megoldásokat. Viszont amitől meg kellene védeniük (például a csalódás), na az a funkció éppen nem működik. Mindig a legnagyobb szükség közepette hagy cserben.
Szabadulnék az érzésektől, de nem megy.
Vágyom a jóra, de nem jön.
Türelmetlen vagyok.
Az éjszakát szürkére színezi a hó,
Élénk festék helyett, lapátolni való.
Hűvös pihe lepelbe vonja a földet,
Halkan titokba rejti az örökzöldet.
A gyermek felébred, mosolyt csal arcára,
Ritka játékának alkotó szavára
Öltözik, kiszalad, gyúrja és görgeti.
Olvadó álmait sokáig kergeti.
A teste már elkészült, emberi a forma,
gombok a szemei, répából az orra.
Rossz seprű ujjakkal mereven felmutat,
Teremtő kezek közt lélek után kutat.
Sokáig várok, talán lélektelenül.
Hidegen, unottan, jégszív dobog belül.
Fagyos lehetnék, de ha rám ragyog napod,
A melegség megérint és rommá olvadok.
Mosolyom nem vész el, csak átalakul.
Merev tekintetemben, áhitat láng gyúl.
A kezedben élővé melegedem át.
Bár most még jég vagyok, de várom a csodát!
(by me)
