Az ürességet nehéz megjeleníteni, mert az űr mindig valaminek a hiánya. Ha le akarom írni, akkor ezt a hiányzó valamit kell bemutatnom. Viszont, ha egyszer éppen az fogyott el, ami a késztetést és a lendületet adta, az eredmény érdekében meg kell erőszakolnom magam. A gondolatokat szorosan fogva tartó kényszerzubbonyt le kell tépnem, mozgásteret adva ezzel a hömpölygésüknek. Fogságukban viszont elzsibbadtak és talán még sérüléseket is szereztek. Botladozva indulnak útjukra és meg-megállnak szusszanni néhány lépésenként. Döcögősen és lassan haladnak, de majd csak elérik a céljukat. Nem szabad siettetni őket, időt kell hagyni a megerősödésüknek.

A hangulatom változatlan. Levertség és csalódottság gyötör. Azon igyekszem, hogy a bennem jelenleg a trónján pöffeszkedő bánat, ne meztelenül sétáljon végig az utcán. A szomorúságból szövődő ráncok ne öleljék körbe az arcomat. A jókedv csak átmeneti és amikor éppen sorra kerül, akkor is belengi a valami furcsa színű köd. A látótávolságot minimálisra zsugorítja és veszélyesen elrejti, az egyébként könnyen észrevehető csapdákat. Most csak kínomban mosolygok. Kinevetem a saját balgaságomat, a hihetetlen méreteket öltő naivitásomat. Szinte már gyermeki ártatlansággal léptem be a vigalmi negyedbe. Először csak meglepődtem a látottakon, de amint felfogtam az engem körbevevő ismeretlen világ valódi tartalmát, fakadó könnyzacskókkal törtem utat magamnak kifelé. A sokkoló élmény örökre megmarad. Eredetileg a szépségért indultam el arra a helyre, de rá kellett jönnöm, hogy az soha nem is volt ott. Egy délibábot követtem. A szivárvány lábát akartam megtalálni. Az expedícióm eredménye soha nem volt kérdéses. Csak számomra...

Ha most kinyitom az ajtót, amire az van írva, hogy REMÉNY, csak sötétséget látok. Elő kell kotornom az elemlámpát, hogy körbe tudjak nézni a helyiségben némi maradék után kutatva. Valami zajt hallok, ezért gyorsan a hang forrásának vélt helye felé irányítom a fénysugarat. De csupán egy éhes patkány rémülettől kitágult pupillája világít vissza rám.  Hozzám hasonlóan csak maradék után kutatott és nem érti, hogy az a hely ami eddig tömve volt minden jóval, most miért tátong üresen. Nem először jár itt és mindössze észrevehetetlen mennyiségű falatkákat csent el, a számára felfoghatatlan mennyiségű csemegéből. A hátrahagyott finom illaton kívül nem maradt más nyoma annak, hogy ez valaha egy zsúfolásig megtömött helyiség volt. A patkány csalódottan fut körbe a fal mentén azután eltűnik egy alig észrevehető nyílásban.

A sors akarta így. Nekem nincsen más dolgom, mint követni az általa kijelölt utat. Azt az utat, amiről nem is tudom, hogy létezik. A szemem elől rejtőzik az ösvény, de valami mégis fékezhetetlenül lökdös előre. Gondosan terelget engem mindig más, az általa kiválasztott irányba. Nem érdekli, hogy ezt én hogyan élem meg. Hogy jut-e a jóból is, vagy folyamatosan a fájdalomba vezet. Mert ő előre kijelölte az életem folyásának medrét. Amiből kilépni lehetetlen, hiszen nem látom előre, hogy merre irányít. És amikor azt gondolnám, hogy végre kimenekültem a karmai közül, az is csupán az ő játékának része és a terveinek megfelelően haladok tovább, az előre meghatározott úton. Mert ez az én előre megírt történetem. Az én személyre szabott sztorim. Nem másé...

Folytonosság, a hamut lemossák.
A szembe kerülve, könnyet lop belőle.
A hangja elcsuklik, a keze megremeg.
A sors útjait elkerülni nem lehet.

Bizonyosság, a reményt tapossák.
A földre leülve, mégsem lát előre.
A hitét elveszti, a dühe felébred.
Önpusztító álom csalja ki a véred.
                                          (by me)