Hiába no! Aki nem felejt, az mindig emlékszik.
Lehetek reneszánsz ember, polihisztor, vagy csak egyszerű "Anyegin". Ülhetek itthon teljes magányban, vagy mehetek akár emberek közé, akkor is egyedül vagyok. Mondhatnám, hogy ez nagyon unalmas így, de ez annak ellenére sem lenne igaz, hogy közben azért vágyom egy olyan ember közelségére, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Reneszánsz embernek, mondvacsinált polihisztornak, vagy leginkább "Anyeginnek".
Dehogyis!
Horkant fel az ember, aki nem tud mit kezdeni a szerelemmel.
Akinek egyszerű életében csak az egyszerű magány rendel.
Majd azt én tudom!
Mondta szemével a földet pásztázva, mintha éppen aranyat bányászna.
Zavarában inkább belekortyol egy könnyfakasztó törkölypálinkába.
Nekem senki nem kell!
Hajtogatja mély meggyőződéssel. Mert akit az Isten bottal nem ver,
Addig veri azt forrongó elméjével, míg magányos útján társra nem lel.
Ne szóljon bele senki!
Ezt már csak mormolta, miközben gondolatait végtelen sállá horgolta.
Ebben a szövődő hálóban mégis arra vár, hogy az a valaki végre megmondja.
Miért is ne?!
És habár meg is volt benne a válasz, amit még néhány tény is alátámaszt,
Mégsem látta színesnek a szükség festette képet. Talán a mindig csukott szeme végett.
