Odaadnám a saját lelkemet,
hogy elnyerjem a szerelmedet.
Adnám?! Adom, feladom magányom.
Mégis egyedül sírok a romokon,
És egyedül osztozom a bánaton.
Egyedül. Még mindig, mint mindig.
Mert az életet nem koncerten élik.
Veled kezdődik és veled végződik.
Veled?! Vágyaim délibábja remeg.
Mert cserepekre hullt az a pohár,
Amibe az életünk vize csepeg.
Élet. Életünk is lehetne, de nem.
Zöld szörnyed útvesztőjében kereng,
Örökre elveszett minden odabent.
Mostanra már csak voltál, voltam.
VOLTUNK.
Lüktető élénk emlék.
Elménk lüktető kellék:
Kell még! Kell még!
Pihegő árnyak félnek.
Térben pihegő lélek:
Várj még! Várj még!
Némuló száraz ajkak.
Zajban némuló dalnak:
Higgy még! Higgy még!
Van is és minden egyes napon átélem. Megélem. Élem. Szeretsz? Én is szeretlek! Most és mindig, még akkor is, ha nem egészen ezt látod rajtam. Szeretlek, mert velem vagy. Szeretlek, mert vagy.
Ez nem vicc, bár a gondolat vidámabbá tesz. A nagy piros orrom nem éppen kívánatos a cirkuszon kívül. Mert mindenbe beleütöm. Ugye nem baj? Ugye azért még szeretsz? Most és mindaddig, amíg itt vagyok. Vagy amíg Te itt vagy.
Nekünk ezt jelenti az örökké...
Figyelj!
Itt vagyok, és még mindig csinálom.
A kedvemet kedvemre cibálom,
És hiába hiszed -vagy nem-,
de Téged leginkább nem érdekel,
Itt vagyok és a kedvedet nem veszem el.
Örülj, mert itt vagyok és jól vagyok!
Vagy örülj, mert Te vagy az aki...
Aki itt marad, és aki miatt én is itt vagyok.
Jó kell? Hát lásd meg a jót ebben!
Ebben a lehetetlen, kedves helyzetben.
Figyeltél?!
Figyeltél.
Sikoly.
Nem is annyira sikoly, mint inkább egy halk,
alig kivehető nyöszörgés.
Teret nem bont, üveget sem repeszt,
csak fájdalmat közvetít.
Haszontalan idő ez is.
Ahogy az idáig vezető út sem vitrinbe való,
ahol mindenki bámulja,
büszkén ízlelgetve a szót: siker.
És simogatja az elfajzott gondolatot,
hogy "ennek a sikernek én is részese voltam".
Sikerekben gazdag' boldogulj élet!
Holnap.
Nem is annyira holnap, mint inkább a folytatás,
egy alig kivehető jövőkép.
A nemzetközi helyzet fokozódik...
Jó volt a termés, a pálinka fokolódik.
Répát is vetettünk tavasszal, de abból nem lett pálinka.
Ennek ellenére nincsen ok pánikra,
mert a cukor-és a-tartalom alkoholt szül.
Gésa halmokon is marad az űr, mert szabad. Mondom szabad!
Mondta vala Kalevala. Vagy kell-e vele, vagy vele vagy?
Vele van a velő, a velőből fakadó erő, ISIS-ítő, h'isz lá...
Khm... hisz álmosító.
Ez az este ne legyen olyan, mint a többi!
Whiskey-Bomba...
Sok "petit" kártyavár omlana darabokra.
És már nem kérdezhetném, hogy megkérdeztél-e: Neked is a sok járdán hagyott kutyaszar jelenti a gondot?
Meg amúgy is, itt valami állandóan bűzlik.
A közösségi oldalakon macskákkal döntünk rekordot.
És más nemzeti színével nézünk a nemzeti szívbe. Illetve nézzünk a Nemzeti Szívbe!
Legalább kerüljünk vissza a megszokott sínre!
Kerüljek, én a "kisember"! Akinek nem csak szava, hite sincs. Viszont van életem, még ha szar is néha, de akkor is akarom.
Ha más nem, ez akkor is az enyém!
És ne mondja meg nekem senki, hogy az öngyilkosság más önzését kell, hogy szolgálja!
Majd én eldöntöm.
Lassan tényleg eljön a menj-ország.
De hova???
Amikor már a járdán otthagyott kutyaszar is finom. Más boldogulásáért dolgozom, és a "nemleszgázáremelés" levét iszom. Már ettem és ittam, a létem a hittan példa.
Hagyj élni! Te nem tudhatod, hogy nekem mi a "jó".
Az Ő szintje nem teljesen tükrözi az őszinte valóságot. Szinte nem valós, ahogy őt látod, ennek ellenére mégis az. Ő az.
Nem hiteles? De, baszdmeg, hiteles. Ezt akartad tudni?! Hja, hogy nem is voltál rá kíváncsi? Akkor a fasznak foglalkozol vele?
Kell ez nekem, és neked kell egyáltalán?
Úgy nézek ki, mint aki az vég eljövetelén gondolkodik? Tudom, hogy nem. De jobb, ha tisztában vagy a könnyeim létezésével. Vannak. Sokan és egyre többen. Jönnek és velük együtt közeledik a vég is. Minimum hányingerem támad attól, amit látok.
Vers. Ó baszdmeg, vers az kell!
Nem, nem rád vadászom, csak ázom.
Lehetne úgy egyszer, csak egyszer,
hogy ne kelljen semmi vegyszer,
csak lépj oda hozzám és mondd,
hogy Te is arra ugyanarra gondoltál,
hogy végre lehetnénk mi egy pár.
De baszd meg, neked ez nem opció!
Áció, ráció, edukáció, le-redukáció.
Újra elveszett valami, ami fontos.
Volt fos, de most egyszerűen csak szar.
A gondolat most csupán egy kazal.
Egymásra hányva a szálak,
egymásra hányva élődik az élet, amíg van.
Még vagyás van. Jobb, ha ezt tudod!
Mert nekem nem, csak neked van holnapod.
Honlapod is van?
Akkor az az utókornak lesz emlék belőled.
Hű, ez az idő már jövő. Annyira nem menő.
Jövőre csak neked lesz múltja a mának.
Engem magával visz a bor és a bánat.
Elvis él! És elvisz oda, ahol Ő van most.
Hiába szeretsz, ha nem Te vagy a szerelmem. "Ha én lennék a szerelmed", de nem vagyok. A szerelem minden nap elér, mégsem rád vágyom. A szerelem itt most vágyat jelent. Gondolatot, hogy lehetne, és hogy mindenkinek milyen jó lenne. Veled, nekem, neked, velem. És másoknak is.
Erre most nincs reális esély.
Sohasenki, legalább egy senki,
nem mondta, hogy szép vagy.
Sohasenki, nem kívánt meg téged,
Nem is igazán akart neked szépet.
Sohasenki nem rajzolt neked szívet,
Mondván, hogy az övé, de hazudott.
Valójában Sohasenki nem is akart téged.
Az íz maga.
A vér.
Ami talán még a sajátom. A gondolat már nem. Vagy talán mégis...
Várok arra, aki rám vár.
Megtalálhatom még, bár a nyár már elmúlt,
És besétált a fénybe a pasztellruhás ősz.
A hűvös-boros éjszakákkal hantolja a szerelem nyarát.
Kaparom két kézzel, szakadó körömmel, mégis a föld győz.
Régóta várom azt, akire várnom kell.
Hullámvasutazik a kedélyem le és fel (a sínen),
És közben sebesen száguld be az alagútba.
Elhomályosul a kép, a titkok a mélybe szállnak.
Fékezem a vagont, de az erőm már befagyott a húsba.
Várok? Mire, vagy kire várok?!
Még jó, hogy az utcán nem kiabálok rád,
És ha pillantásodat rám is vetnéd, biztosan elfutnál.
Futhatnék utánad, mert nem szégyen, ha hasznos.
Én inkább megállok, és rendelek egy újabb kört a pultnál.
Pfff...
Nem lesz kivel osztoznom a pofonokon.
Szórakoztató is lehetne a helyzet, ha nem nekem kellene ítélnem a saját balsorsom.
Szórakoztató is lehetne, ha az lenne, de nem az.
Ezért Te csak "Nyugodjál meg, attól majd megnyugszol!"
Foltraszakadt események.
Lelkesedjél! Te sem?! Kérlek!!!
Csak most az egyszer legyél nekem is jó!
Ja, nem Te! A foltot tényleg csak levarrni jó.
Kicsorbult újra az ember éle.
Gondolkodj! Él?! Miért ne?!
Csak most az egyszer legyek neked is jó!
Ja, nem Én! Csak az a faszkalap, aki mindent odaad és tenne is érted, de neked nem kell.
És neked sem! Meg neked sem!
És mindenki csak nézi és az észt osztja,
mintha momentán nem lenne egyéb dolga.
Mintha az lenne a minta, hogy az asszony, meg a gyerek (és közben mindet üti és rúgja).
Ez már nem ugyanaz az én, de nem is várhatsz mást a borult elmétől.
A létezés egyedül nem űber fasza -nem is lesz-, hanem csak felőröl.
Fel? El! Mitől?! Tőle is, távol.
Azt hiszi az ember, és azt hiszem én is, hogy az élet (mielőtt eldobod: IGEN az élet.) tök egyszerű.
A margó lehetne Margó - az is -, de Ő már csak, mint jó emlék jut az eszembe.
A fiataloktól már csak csókolomot kapok, ha pedig ismersz lehet, hogy vágysz is a társaságomra.
Ma csak szerettetek, ami hihetően (először azt akartam írni, hogy hihetetlenül, de az nem lenne igaz) jó érzés. Beszélgetni az emberrel, beszélgetni azokkal, akikkel ritkán adatik meg. Ha beszélgetsz, akkor jössz rá, hogy a kocka az kocka, a gömb az pedig simul. Bele a tenyérbe, hol simogatásra, hol egyéb tevékenységre. De senki emlékét nem bántó szándékkal elevenítem fel. Jól esik emlékezni, mert...
Úristen komplexusom van.
Van?
Vagy?!
Ha már így megszólíthatlak, akkor már talán tegezőleg...
Félek Tőled!
Tegezőleg?!
Kérek Tőled.
Örömet, örömet kérek Tőled.
Tegnap kivirágzott az élet.
Vagy mégsem, de egy pillanatra
Biztosan szép lett.
Egy pillanatra, de aztán elveszett a szemfény,
Amiben rövid időre teljesen elvesztem én is.
Elolvadtam a mosolyában,
És akkor még a szivárványt is láttam,
Aminek a lába végül belecsúszott egy tál fekete lébe.
Elmosta azt az éber álmot, ami néha élő volt,
Néha vágott virágot lopott bele a tegnapomba.
Lomha, még a sárembernél is lomhább,
És ahogy megtekertem a kintornát,
Felcsendült az a szomorú dallam,
Ami a találkozás nélküli búcsúzást
Sóhajtja bele a fülembe. Nem az övébe,
Mert ő elveszett és elvesztem benne én is.
Tegnap kivirágzott az élet.
Vagy mégsem, de egy pillanatra
Biztosan szép lett.
