Agy helyett szabad lelket...

És mint a szorgalmas prostituált, ellenvetés nélkül fejet, majd térdet hajtok a kérés hatására. A kecsegtető haszon reményében képes vagyok áruba bocsájtani a legtörékenyebb részemet: a lelkemet. Féltékeny Júdás módjára, a semmiért elárulom legféltettebb kincsemet. Minden logikát nélkülöző következetlen döntések. Hiúság és átkozott remények! A végeredmény a sósban pácolódó arcom. Elszabadul a fájdalom és pusztító orkánként letarol mindent, ami az útjába kerül. Az őrzőjét megvesztegette, hogy aztán a szabadulás örömére járt fékezhetetlen táncában, újabb és újabb gyönyörű virágot tiporhasson el.

Csak a kietlen tér marad. Szabadon futhatok bármerre, mert nincs ami, vagy aki utamba állhatna. Tekintetem csápjával próbálom megragadni a látóhatárt, hátha felfedezem a távolban a célt, de csak az űr tátong mindenfelé. Merre indulhatnék?! Miért induljak el bármerre is?! Nincs az az iránytű, amelyik a helyes utat mutatná, mert az is csak arra való, hogy az ismert célhoz vezető utat meghatározzuk. Lassan leroskadok a kemény földre. Lehorgasztott fejjel kémlelem magam előtt a poros halmokat, mintha onnan remélném a megoldást. A szárazság nyomán kicserepesedett talajban, nem maradt helye az életnek. De csak bámulom mélabúsan. Elmerülök a semmiben és lassan lecsukódik a szemem.

És ott áll velem szemben. A mosolyba ívelő ajkaival. Ellenállhatatlanul magába szippant és érzem, többé nem szabadulhatok tőle. Gyermeki izgalommal a magasból is az arcát kémlelem. Ki lehet Ő? Vajon hol volt eddig? Tudom, hogy a kérdések nem maradhatnak megválaszolatlanul, de az utam tovább vezet. Ahogy távolodom tőle, még egyszer visszanézek és élvezem a közben felszabaduló pozitív energiákat. Sokáig csak Ő jár a fejemben, kiszorítva ezzel minden más gondolatot. Még találkoznunk kell! Nem szabad, hogy ez az esemény a sors pimasz játékának áldozatul essen!

Az ajtót kémlelem. Vajon belép-e rajta valamikor?! Rengeteg idő eltelt már a találkozás óta, mégis azt várom, hogy egyszer megjelenik. Hirtelen valami furcsa érzés kerít hatalmába. Mintha Őt láttam volna átsuhanni a termen. Mintha az angyalszárnyának lendülete nyomán elindult légörvény simogatná az arcomat. Zajtalanul elér hozzám, a róla visszaverődő fény. Az emlékeimből előtörő színes álmok és a felfogott látvány, elképesztően hasonlítanak egymásra. A szemem és az agyam közös munkájának eredményéből levont következtetés: Ez a valóság!

Kezdetben csak távolról figyelem. Eleinte nem merek közeledni, de a kívülről eredő korlátok miatt nem is szabadna gondolnom rá. Mégis keresem a lehetőséget, hogy a közelébe kerülhessek. Sokat kell várnom, de az eddig számolatlanul eltelt időhöz képest ez már semmiség, mert közben legalább láthatom. Szívom magamba a látványt, mint a jó minőségű kokaint, hogy a véráramba kerülve kifejthesse bódító hatását. És aztán elindul valami. A véletlenszerűen bekövetkező események a közelébe sodornak. A véletlenek áramlásának útját minden rendelkezésemre álló eszközzel próbálom szabályozni. Hosszú és göröngyös ez az út, de amikor ott állunk egymással szemben, már nem a leküzdött akadályok foglalkoztatnak. Régóta várok rá és remélem, hogy neki is megmaradt legalább néhány emlékfoszlány rólam.

Eleinte csak néhány kedves szó, óvatos léleksimogatás. Talán Ő is észrevett engem. Később már folyamatosan magam mellett tudhatom és ez több lehetőséget ad az öröm-bombonok gyakori majszolgatására. Eltelít az ízükkel szétáradó mézédes álom. Annyira elszédít, hogy észre sem veszem, hogy ezt az andalító táncot egyedül járom. Csupán mikor a zene elhallgat és megköszönném a testek közös ritmusában átélt szépséget, akkor döbbenek rá, hogy eltávolodtam tőle. A táncnak vélt türelmetlen toporgásommal elriasztottam magamtól. Megfognám újra a kezét, de túl messzire kerültem az érintés lehetőségétől. Lépteim nem visznek közelebb, pedig óvatosan haladok előre. Nehogy összegabalyodjanak a suta lábaim, a leküzdhetőnek tűnő távolság megtétele alatt.

Aztán felébredek. Az álomszerű emlékek elillannak, és a nyitott szemem újra az ürességet közvetíti a velőnek. Nincsen tovább mit felfogni, nincsen tovább mit megérteni. Ez már ismét a valóság sivár képe. A száraz cserepes földé, a határtalan és néma tájé. Most úgy érzem, elvesztettem a hitemet. Csak a könnyeim nyomán előbújó vékony fűszál gyújthat halvány reményt...

Szellemek, mosolyra húzzák arcomat.
Árnyak, könnyet csalnak szemembe.
Keselyű képek, halálomat várják,
Mérges tűt álmodnak kezembe.

Hangok, őrjöngő denevér sikolya.
Dallamok, vérgőzös győzelmi ének.
Lélekrágó bogár nyel, dolgát végzi,
Csámcsogással áldoz a szépnek.

Évszakok, lassan elmúlik a nyár.
Kikötő, a hajóm újra partot ér.
Szellemek, árnyak, hangok, dallamok,
Új álomért izzik a vér!
                                            (by me)

Tanulni soha nem késő. Ma is új dolgot tanultam és az újonnan szerzett tudásomat felhasználva, próbálok valami igaznak vélt tanulságot leszűrni az utóbbi napok történéseiből. Ahogy az örvény áramvonalai körbefordulnak egy pont körül, úgy haladnak előre az események is körülöttem. Folyton visszatérnek önmagukba. A galaxisom közepéből szemlélem a tejút tágulását, a csillagaim szemmel és ésszel fel nem fogható, lassú távolodását. Ebből a nézőpontból figyelve minden változatlan. Szinte már az állandóság benyomását kelti.

A címbéli kérdést megválaszolva, mindig az, amelyiket éppen látod. Az alkalmazkodás nem azt jelenti, hogy feladom önmagam. Mindössze magamra aggatom a környezetemből lopott apró csecsebecséket. De csak azokat, amik elnyerték a tetszésemet. Amiket később már ténylegesen sajátomnak mondhatok. Úgy jelenek meg az adott közegben, hogy bárkit képes legyek megtéveszteni. Odatartozónak hisznek, mert a tőlük elcsent, nekik tetsző kellékek vannak szem előtt. Az énem azon részei, amik megfelelnek az elvárásoknak. Nincsen alapállapot. Ritka, szinte nem is fordul elő olyan helyzet, amikor nem szükséges álarc mögé bújnom. Amikor nem a külső tényezők határozzák meg a válaszaimat, hanem a belső késztetések. Túlságosan erős a félelem attól, hogy a védelmi rendszer lekapcsolását követően, ellenállás nélkül végiggázolnak rajtam.

A feltétlen bizalom kialakulása hosszadalmas folyamat. Rengeteg idő és rengeteg befektetett energia. És a kockázat, hogy az egész egy pillanat alatt odavész, csalódást hagyva maga után. Ahogy a homokórában lassan és egyenként peregnek le a homokszemek, úgy juthatunk előbbre minden, sokszor akár jelentéktelennek tűnő tettünkkel, a teljes kitárulkozás lehetősége felé. Hogy elindultunk ezen az úton, kezdetben észre sem vesszük. Nincs előre meghatározott út és nincs előre kijelölt személy. Emiatt néha úgy érezzük, hogy eltévedtünk és sikoltozva visszamenekülünk az origóhoz. Legtöbbször az ösvény tűnik el a lábunk alól, lehetőséget sem adva a folytatásra, miközben a cél lehet, hogy már csak egy karnyújtásnyira van. A cél, ami csak menet közben fogalmazódik meg bennünk. Hogy meg akarjuk ismerni a másikat a teljes mélységében és valójában. Mert tudni akarjuk, hogy benne is feltámadt-e a gondolat. Benne is megvan-e a tökéletes odaadás vágya. Nem egy színházban vagyunk, ahol egy kényelmes székben ülve várhatjuk a függöny fellibbenését. Mert közben meg kell küzdenünk egymás démonaival is, ami sok esetben fájdalommal jár. Sebeket szerezhetünk a harc közben, de azonnal be is gyógyíthatjuk azokat. Őszinteséggel, megértéssel és elfogadással.

Halványan felsejlik előttem a cél. Szeretném megismerni, mert úgy érzem, Ő lehet az az ember. Talán Ő is szeretné, csupán rettenetesen fél. A rengeteg csalódás, a rengeteg átélt fájdalom nyomán. Lehet, hogy már sokkal előrébb vagyunk az általam gondoltnál. Mert megpróbál beszélni, de nem ismerem fel a szavai a valódi jelentését. A sajátos nyelvén kísérli meg elmondani a gondolatait. Szeretném már most annyira ismerni, hogy megérthessem. Hogy tudathassam vele, nem kell tőlem tartania. Elfogadom Őt olyannak, amilyen. Nem a rózsaszín ködön keresztül, elvakultan. Személyének egyre több hibáját, de még több szépségét fedezem fel az idő folyásában. És minél inkább megismerem, annál erősebb a ragaszkodás. Ha érteném, biztosan tudnám, hasonló gondolatok megfordultak-e a fejében. Majd egyszer talán, valahol egy messzi-messzi galaxisban. Abban a folyamatosan tágulóban...

Az őszinteség hiánya,
A fájdalom folyama,
ha magányba torkollik.

A képtelen érzelmek,
A hazugságon véreznek,
Ha nincsen rá gyógyír.

A csalogató ingovány,
A kitáruló madár szárny,
ha már nem tud reptetni.

A csodálatos délibáb,
Az árnykép, mi hajt tovább,
ha el nem buksz előbb.

Az amatőr bűvész cilindere,
A varázs, mit hiszel benne,
ha meglátod a valót.

A veszélyesen szép lélek,
Az igaznak remélt emlékek,
ha beléd mártja a tőrt.
                             (by me)

Közeledik a tavasz és egyre hosszabbodnak a nappalok. A munkából a hazautat, már szinte nappali fényben tudom megtenni. Némi vigaszt és töltődést ad ahhoz, hogy a hazaérkezést követően újult erővel haladjak tovább a magam számára kijelölt ösvényen. A séta ezen a csapáson szerencsés esetben használ, rosszabbik esetben pedig nem változik semmi. A lelkiállapotom tekintetében remélek javulást, a magány megmarad.

A magány egyelőre sztenderd, ragasztószagtól bűzlő alapállapot. Egy fekete lyuk, ami minden körülötte létező más érzést magába ránt és menthetetlenül elnyel. Biztosan változik ez is. Nem is kellene hozzá túl sok. Ha szabadabban tudnék lélegezni, ha el tudnám engedni magamtól azokat érzéseket, amik folyamatosan visszatartanak, megváltozna. De sem az érzelmek beteljesítése, sem a szabadulás nem tartozik a napi rutinjaim közé. A külső körülmények pozitív alakulása jelentősen befolyásolhatná küzdelem végkimenetelét, egyelőre viszont nem az én álmaim beteljesítésén dolgozik a világ. Az esélyek latolgatása esetemben a számmisztika "tudományának" területéhez tartozik. Nem látom a jövőt és bármilyen szomorú, a jelenemmel sem vagyok tisztában. Nem látok tisztán és emiatt a gondolataim sem lehetnek reálisak. Mindössze reményt adhat az a néhány, a sötét oldaltól messzire elkóborolt harcos, aki a gondolatseregemhez csatlakozik.

De mi is az a remény? Néhány deszkából és szögből összetákolt rozoga kunyhó, amiben elbújhatok a közeledő vihar elől. Bemenekülök, ha meglátom a felém tartó felhőket és várom, hogy a vihar elmúltával újra kisüssön a nap. Fel sem fogom, hogy közben a fal résein keresztül süvít a szél. Hogy csontig átfagyok a hideg légáramlatoktól és a tető repedésein átszivárgó esőcseppektől. Elhiszem, hogy ott bent sokkal nagyobb biztonságban vagyok, holott a szabad levegőn is mindössze az érzés lenne közvetlenebb. Ez a remény. A jobb utáni vágy, ami folytonosan csalárd játékot űz velem. Mégis ragaszkodom hozzá. Kapaszkodom bele, szorosan hozzábújok, mint a félénk kisgyermek az édesanyjához. Védelmez a végtelen látványától. Alig érzékelhetően körbevesz, hogy érezzem a határokat. Hitet ad a túléléshez és a változáshoz.

Nem voltam én mindig ennyire pesszimista. Nem zártam be magam előtt az ajtót és nem dobtam el jó messzire a kulcsokat. Mégis itt tartok. Összeomolva rostokolok bent, hogy valaki végre bekopogjon. A kulcs megtalálójára várok. Arra a valakire, aki a börtönöm előtti virágokkal átszőtt réten, a napsütésben sétálgatva felfedezi és óvatosan elcseni a kutyája szájából, a fűben talált játékát. A kezében megforgatja új szerzeményét és az ajtóra néz. Tudja, hogy a retesz engedne és érzi, hogy ki is kell nyitnia azt az ajtót. Közelebb lép, beleteszi a zárba a kulcsot és elfordítja...

Agyad vérködében nem leled az utat.
Remegő inakkal lábad űrbe téveszt.
Rémülten árnyak után kapkodsz, hiába.
Hidd csak, hogy rossz álom!
(De nem lesz ki felébreszt.)

Tengerem gyöngyszemét szelencébe zártam.
Magányát csalóka ábrándok táplálják.
Bársony tokja óvóhely, nem dohos zárka...
A bimbónál ékesebb egy nyíló virág.

Semmi nem örök és nem minden valódi.
A lelked nem hazudik: Mégis van remény!
Inkább az igaz sötétség vakitson el,
Mint egy csábosan színjátszó, csalárd fény!
                                                     (by me)

Jöhetne már az ihlet, mit kell tennem ahhoz, hogy egyszer végre ne okozzak magamnak szenvedést. Tisztán látom magam előtt a falat, mégis minden esetben megtalálom az ürügyet, hogy fejjel nekironthassak. Nagyon tud fájni! Csak reccsenne már szét a koponyám egy ilyen ütközés eredményeként, hogy ne kelljen többé megtennem az idáig vezető utat. A velő végre jusson oda, ahova való: az enyészet sorsára.

Szikrázó napfény,
Végtelen kék ég,
Vattacukor felhők,
Rémítő fekete fal.

Dermesztő hideg,
Ormótlan, nyirkos kövek,
Vérszívó, nyálkás férgek,
Ölelő langyos szél.

Émelyítő szépség,
Megtévesztő őszinteség,
s mögötte árnyéka a sárban,
Mocskos, büdös...Tehetetlen!
                                (by me)

Jobban kellene vigyáznom. Jobban meg kellene becsülnöm a vidámság pillanatait. De elég nehéz és veszélyes művelet, egy a magasban kifeszített kötélen polkát járni. Könnyen a mélyben találhatom magam. Szárnyakat pedig nem örököltem, de még csak nem is kaptam senkitől. A szabadság gondolatára bizsergés járja át a testem. Talán, ha mégis lenne. Ha széttárhatnám a szárnyaimat és ráfeküdhetnék a légáramlatokra. És a szél messzire, elképzelhetetlenül messzire repítene. Még az álmaimon és vágyaimon is túlra. Már csak néhány szárnycsapás és ott találom magam egy ismeretlen új vidéken, ahol tiszta elmével és szabadon, elölről kezdhetek mindent. Egy új világban, ahol megértenek és elfogadnak olyannak, amilyen valójában vagyok. És ahol Ő is képes lenne szeretni egy magamfajta balféket.

Gyönyörű képek. De azután elmúlik a varázs és visszafordíthatatlanul rám tör kíméletlen magány. Ez a csatakos homlokkal, görcsben álló gyomorral, folyamatosan feszülő könnyzacskókkal körbebástyázott erődítmény. Minden pillanatban újabb és újabb szellem suhan el előttem. Integetnek, hogy tartsak velük. Csak a szememmel követem az útjukat és tiltakozom. Még nem akarok menni! Még szükségem van a közelségére. Mellette akarok maradni, amíg lehet. De ne feledkezzetek meg rólam! Ha a jégbe dermedő lábaim miatt már nem vagyok képes követni Őt, ha a növekvő távolság miatt a szemem már nem képes befogni a látványát, tovább nincs maradásom. Évek, napok, vagy csak órák?! Nem lehet tudni, hogy a sors könyvébe milyen számokat karcolt a lét megalkotója. De bízom benne, hogy nem az Ő közelében eltöltött idő kiosztásakor fukarkodott. Bárcsak tudhatnám, hogy ne emésszen fel a bizonytalanság. Nem szabad feladnom. Még nem...

Feltétlenül, felhőtlenül, néha felelőtlenül.
A pillanatok fényében élni erőtlenül.
A mindennapok tápláléka a pillanatokból,
Gyenge haszon az igazgyöngy körül.

Szelíden, szelesen néha szellemesen.
Az őrző figyelmében nem létezem.
A húr, ha megpendül végre: Akkor él.
A pokolból mennybe jutni lehet a cél.

Törődve, töretve néha törekedve.
A barlangban téli álmát alvó medve.
A tavasz nem jön, míg nem süt ki a nap.
S ha nem, a vad örök álomban marad.

Komoran, komótosan néha komplikáltan.
A bársony is csak elrejti azt ami szép.
A gyöngy éke is tűnik az iszonnyal bezártan.
Kirakhatatlan mozaikból sosem lesz kép.
                                                      (by me)

Amikor felmerül az írás gondolata, a napló folytatásának lehetősége, de a szavak sodrának irányát illetően elképzelésem sincs, valószínűleg jó jel. Na nem azért, mert nem születnek új ideák bennem, vagy nem történt velem semmi említésre méltó. Mindössze képtelenség belesűríteni és hitelesen visszaadni mindazt, ami éppen foglalkoztat. A képzelet és a valóság közötti ádáz harc. Amikor tűzszünetet kötnek egymással és a kettő feltűnően és gyanúsan ugyanabba az irányba mutat. Legyen ez most jó érzés!  A romantikus gondolatok kicsinyke szigete, ahol a fáradt elme rövid időre megpihenhet. A tekervényeket kikapcsolom egy pillanatra, hogy aztán frissen és tiszta fejjel tekinthessek vissza az eseményekre. Még mielőtt túlontúl igaznak hinném és újabb nagy csalódás érne.

Tért lehelő fény,
bársony álom-szellő.
Édes menedék,
ha a viharfelhő
árnyékot vetítne
az élet bús egén.
Csak ez a miénk
a másnak szép terén.
                     (by me)

Félek, hogy a képzelgésből születő illúzió elillan. A félelem mögé viszont odasettenkedik a lehetőség izgalma arra várva, hogy a kinyíló kapun észrevétlenül besurranhasson. Megelőzve a bukás öregedő és fáradó Gólemét. A türelem adhatja meg a bejutás lehetőségét. A hosszú, fájdalmas, olykor már végtelennek tűnő várakozás. A bizakodás, hogy a megszokott, már-már maradandónak elfogadott keserű áramlat visszafordul. Hiszem, de nem tudhatom biztosan, lesz-e még pillanat, amikor az álarcokat félredobhatom. Bár éppen közeledik a farsangi időszak. Szükségtelen bármilyen külső maszkkal torzítanom, az egyébként sem tiszta képet. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennék őszinte ember. De ha a környezetem nem lát fájdalmat, nem is kérdez. Nem adom meg rá a lehetőséget.

Van olyan helyzet, amikor elindítok egy filmet és minden pillanatát megélem. Mert meg akarom élni, mintha velem történne. Átlépem a képernyő vékony plasztikját és ott vagyok én is. Az a vidámság, vagy szomorúság, az a kaland, vagy éppen szerelem, ami a filmkockákról rám veti a fényét, velem történik meg. A szememből a tükörképpel keveredve, az egész lényem átszellemülésének kábító sugara verődik vissza. Magaménak érzem és emiatt olykor elfog a déjà vu érzés. De ezen nem kell meglepődni, hiszen ott vagyok a filmben és velem történik. Ha pedig a történet végeztével visszalépek a világomba, tapasztalatként viszem magammal az elcsent pillanatokat. Egyszer talán még hasznát vehetem. A jellemem fejlődéséhez biztosít apró építőkockákat. Bár igaz, hogy lassan már az egész én egy jó nagy kocka lesz. Talán éppen ezért nem mennek gördülékenyen a dolgaim.

Kissé fellengzős és színpadias az írásom, elismerem. Ha nem tudnám biztosan, hogy ez is teljes mértékben én vagyok hiteltelennek tűnne. De ez az én naplóm, magamnak pedig nem fogok hazudni. Szerettem volna életszerűbbé alakítani az írást, de egyelőre nem tudtam kitörni a börtönömből. Ha egyszer eljutok oda, hogy minden gondolatom a papírra került és nem állnak majd kilométeres sorokban megfogalmazásra várva, akkor talán változtatok. A körülöttem történő, az életemre hatással lévő eseményeknek kétségtelenül helye van a naplóban. Néha burkoltan, néha kevésbé elrejtve megpróbálom kiírni magamból. Ha majd valaha tisztulni látszik a kép, akkor biztosan a megfelelő irányt választottam.

A mélyben bolyongok végtelen.
Lélek szakadék, dermesztő verem.
Lassan felocsúdok, mert látnom kell,
Számomra itt babér nem terem.

A véremben mosolygok részegen.
Eszmény bódulat, mozduló tetem.
Talán félnem kéne, hisz' közel a vég,
De nekem nem is volt életem.

Te, aki ezt látod szüntelen.
Gyémánt Őrangyal, édes gyötrelem.
Remegő kezemből kihull a tőr,
Szívembe Te hatolsz kedvesem.
                                          (by me)

Ismét egy csodás napra virradt, bár már inkább esteledik. Hibátlanul eltelt eddig az idő, ma még nem ért csalódás. Átaludtam a napot, ezzel kizárva annak a lehetőségét, hogy bárki (ezt magamra is értem) a nyakamba zúdíthassa az emésztési folyamatából visszamaradt feleslegét.

Még fel sem ébredtem teljesen, de már ezen jár az agyam. Keresem a bajt. Nehogy már egyszer jól érezzem magam. Jobban járok, ha inkább visszafekszem aludni. Most még fél-éber állapotban megtervezem a csodás álmaimat. Ahhoz nagyon értek. Nem létezik olyan, hogy álomgyár?! De olyan igazira gondolok ám! Nem arra ahol a marketingesek hozzák létre a tömegek valóságát. Valami olyasféle hely jelenik meg előttem, ami segít abban, hogy a saját vágyaink és elképzeléseink könnyebben átlényegüljenek a valóság dimenzióiba. Bár, ha lenne, biztosan tudnék róla. Már kimenekíthettem volna magam az álmok börtönéből. Akkor viszont nem is lenne szükség a gyárra. Hmm. Szóval ezért nem létezik.

Ügyesen sikerült ezt is megválaszolnom, pedig nem is akartam. Valójában egyáltalán nem rossz ez a nap. Eltekintve a másnaposság kellemetlen fizikai tüneteitől. De ez nem számít, mert mindennek ára van. Újabb csodás életbölcsesség. A közhelyek napja lesz ez. Megyek is inkább és szedek egy kis jégvirágot. Ne a gépet büntessem azzal, hogy ezek miatt koptatom a billentyűit.

Az agyam szinte izzik a rengeteg cikázó gondolattól. Le is kapcsolom a villanyt és használom inkább a fej-lámpát. Elég fényt biztosít ehhez a jelentős értelmet nélkülözni kénytelen szóhalmazhoz. Megnéztem a leveleimet és ott volt az övé is. Ott volt és kellemesen meglepett. Gondolt rám, az eszébe jutottam és ez nagyon jó érzés. Természetesen nem vonhatok le belőle komolyabb következtetést, hiszen nem én vagyok vágyai megtestesítője. De akkor is átjárja az egész testemet és teljesen eltelít a pozitív energia. Ezekből a pillanatokból kellene sokkal több. Vagy legalább el lehetne raktározni belőle néhány puttonnyal. Minimum öttel. Mint ahogy az aszúborban raktározódik a napfény íze, hogy aztán csodás aromájával elkápráztassa az őt befogadni vágyó személyt.

Csak remélni tudom, hogy a melankóliám mögül előbújt valami, amire azt mondhatod, hogy végre nem csak a sirámaimmal traktállak. Borús hangulatomban sokkal könnyebben fogalmazódnak meg bennem a "papírra" vethető gondolatok. Ez a verseimre is igaz. Biztosan menne akkor is, ha jó a kedvem, de olyankor eszembe sem jut, hogy bármit is le kellene írnom. Azokat a ritkán előforduló pillanatokat nem akarom elpazarolni holmi szócséplésre. Pedig lehet, hogy hasznos lenne. Talán visszaadna valamit az akkori érzéseimből, az újraolvasás pillanatában. Ezt feltétlenül ki kell próbálnom!

Bízhatsz egy angyalban,
De Ő nem tudja, milyen embernek lenni.
Milyen lehet az érintés,
Milyen szárnyak nélkül élni.

Szerethetsz egy árnyat,
De ő nem érti, amit létezve képzelsz.
Amit a fájdalom jelent,
Amit egy körtében ízlelsz.

Ha egy angyal szerethet téged,
Te nem érted, miért lépné át a határt.
Miért akarna veled lenni,
Miért zuhanna a létbe át?!
                                          (by me)

Szikrázó napfény.
Végtelen kék ég.
Vattacukor felhők.
Rémítő fekete fal.

Dermesztő hideg,
Ormótlan nyirkos kövek.
Vérszívó, Nyálkás férgek.
Ölelő langyos szél!

Émelyítő szépség,
Megtévesztő őszinteség,
Mögötte árnyéka a sárban,
Mocskos, büdös...
Tehetetlen!

                           (by me)

Picit sűrűn követik egymást a bejegyzések, de nem lesz ez mindig így!

Most túl sok időm van magamra, ebből eredően túl sokat is foglalkozom magammal.
Új napra virradt és ismételten eljött az a pont, amikor a fájdalom ellenére és nagy kínlódások árán, de be kell húznom a kéziféket. Sajátos módon egy perverz kis "játékba" fogok ilyenkor.
Amikor eluralkodik rajtam a túlzott önbizalom, szerencsés esetben meglátom magam előtt a határokat. Nem mindig sikerül nyitott szemmel elérni ezt a pontot. De most még időben észrevettem. El kell zárnom azt a csapot, amiből az aprócska örömcseppeket lopkodom, táplálva ezzel a remény terebélyesedő  lombkoronáját.
Magamba zárkózom, minimálisra szűkítem az érintkezést lehetőségét. Nincsenek viccek, nincsenek elmélyült beszélgetések és lopott pillantások. Megvonom magamtól az álmokba bódító szert, nehogy a szárnyalás később fékezhetetlen és végzetes zuhanássá változzon.
Ez a játék nem is annyira játék, inkább egy igazi halálfutam. Ahol én vagyok az egyedüli versenyző és a "többiek" csak ártatlan és tudatlan szemlélődők. Tudatlanok, mert nem értik valójában mi történik a pályán. Nem látják a valódi harcot és a sorra keletkező sebeket. Legfőképp Ő nem érti, de talán azt sejti, hogy miatta van. És emiatt visszahúzódik, mert nem akar közeledni. Mintha ösztönösen megérezné, hogy a sötét izzáshoz Ő biztosítja az energiát.

Eddig erről senki nem tudott. Senkinek nem beszéltem róla eddig a pillanatig. Legfőképp azért, mert nem tudom egyáltalán érdekel-e valakit.
Ha Te most olvasod, sok mindent megérthetsz velem kapcsolatban. Mert ha Te most olvasod, akkor talán érdekel is, mi miért történik velem.
Nem a környezetemet akarom bántani, nem ez a célom. Magamat akarom megóvni a teljes és ellenőrizhetetlen káosztól. Mielőtt bármi kényelmetlen, kellemetlen, fájdalmas, visszafordíthatatlan, vagy gyilkos esemény bekövetkezne. Mert ebben a játékban meg kell találni a végső pillanatot is. A befejező szakaszt, amikor a nagy zuhanást meg lehet állítani és újra emelkedő pályára kell juttatni a  gépet. A határok feltérképezése, feszegetése adja meg a dolog szépségét. Nem vagyok mazochista. Nem keresem a fájdalmat, mert  fájdalom adott. Mindössze elviselhető szinten akarom tartani a kínlódást. Remélem sikerrel!

Ettől talán jó ember maradok.

Mosolyodban magamat látom.

Egy meleg pillantásban

Beteljesülő álom.

A titkok lassan elolvadnak.

A bizalomnak, hitnek

Tágabb teret adnak.

A törődés nem történelem.

Egy új élet kezdete,

Lehet, hogy velem.

A hideg óceán forrni kezd.

A gondolat tovább nő,

ha tetszik, ne ereszd!
                       (by me)

Mi más foglalkoztatna, mint a szerelem!

Az az igazi, mindent felülíró, amiből csak három volt (van) az életemben. Az a felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan massza, amit vég nélkül formázhatok, belegyúrva saját magamat is. Amikor feloldódok a gondolatban és átadom magam az érzésnek. Tisztán és őszintén. Amikor nem furakodhat más a koponyám belsejébe, csak a kétség...

A kétség, hogy miért kell ezt mégis az őszintesége és tisztasága ellenére szenvedésként megélnem. Elrejteni, bezárkózni, őrlődni,  főleg csak belül,  de néha úgy igazán sírni. A tehetetlen düh, az önmarcangolás és az ezzel járó, szinte már fizikai fájdalom. Mintha hiányozna és keresném a szenvedést. A megmagyarázhatatlan összhang az első pillanattól kezdve, az a láthatatlan, de mégis létező kötelék. Egy magasabb szintű kommunikáció, mintha régóta ismernénk egymást. Egy erős mágnes ellentétes pólusai, ahogy vonzzák egymást, de amik közé egy papírlap szorult.

Bekövetkezik a hiba. A döntések sorozata, a választások kényszere. A görcsös akarásom és az ebből táplálkozó bizonytalanságom, rossz eredményeket szül. Képtelen vagyok megválasztani a lépéseim sebességét. Amikor még féltem önmagamtól is, nem mertem cselekedni, emiatt elkéstem. Most, amikor újra ebbe a  helyzetbe kerültem, ugyanúgy megremegett a lábam, de nem halogattam a döntést egy pillanatig sem. Elkapkodtam. Mi hiányozhat még belőlem? Az tény, hogy nem tartozom a macsók közé. Nem vagyok gazdag sem. Nem az vagyok, akit alfa-hímnek szoktak mondani. De azt mégis  képtelenségnek tartom, hogy ennyire mellélőjek minden esetben. Célszerű lenne kevesebbet agyalni és inkább az ösztöneimre hagyatkozni, de vajon adódik-e még  ilyen lehetőségem életem során?!

Úgy kell élnem a mindennapjaimat vágyaim megtestesítője mellett, hogy nem beszélhetek neki a valós gondolataimról. Nem tehetem, mert nem akarom Őt bántani. Nem büntethetem a saját belső forrongásaim miatt. Ő mindössze őszinte volt és választ adott a kérdésemre. Kínok közepette, de látszólag elfogadtam a döntést, mert mellette akarok maradni. Fájdalmas, mégis gyönyörű önsanyargatás ez. Soha nem fogok beletörődni, de akarom látni amikor örül, amikor szomorú, amikor fél és amikor boldogan él.

Jajj, már rímeket látok! Mára inkább be is fejezem, de ha már rím, keretbe foglalom ezt a néhány sort egy újabb verssel:

Képzeletem szép végtelenében,

A fény nem merül el a feketében,

Nem tűnnek el a kedves pillanatok

S az édes láng is örökké lobog.

Ha nyitva a szem és előre tekint,

Réveteg-ébren csak rákacsint,

A majd és a talán a remélt pár

S nem bús melódián altat a gitár.

A bódító illat már továbbáll,

A ködben egy hópihe a földre száll,

Szürke, poros kövön leli a halálát,

Saját elmúlásával temeti magányát.

Padlón heverő táblák kuszasága,

A gyötrődő szavak csordogálása,

Nem engedik tovább a csalfa fényt,

S porrá zúzzák a vélt reményt.

                                     (by me)

Minden, mi az életben gyönyörű,
Ezernyi apró örömből fakad. 
Ha csak egy is hiányzik belőle, 
Gyönyörből álomvalóság marad. 

                                   (by me)

Én kicsi naplóm!

Na igen! Valójában egy igazi, klasszikus napló írásán gondolkodtam. Amikor megszületett az elhatározás, már akkor azon törtem az agyam, hogy később majd újraolvasom és megosztom másokkal is. De csak később. Amikor már széles és őszinte mosollyal tekintek vissza erre az időszakra. Az új utak, a lehetőségek és kalandok keresése után. A véget nem érő szerelem és boldogság megtalálását követően. Amikor a naivitásból és a mindent elnyomó álomkórból végre kigyógyultam...

A gyógyulás pillanata soha nem következik be. Legalábbis most így látom.

A fészen mindenki folyamatosan posztolja a csodásnál is csodásabb idézeteket, életbölcsességeket, kikiabálva magukból, hogy EZ MENNYIRE ÍGY VAN, meg HÚÚÚ, meg BIZONY... Komolyan elhiszi ezeket valaki?! Biztosan jó érzés lehet azonosulni egy szépen tálalt gondolattal. Meg is próbálom. Nehogy nekem kelljen már kitalálni, hogyan tovább! Bólogatni együtt a sok száz, ezer, millió olvasóval. Hogy azután később ugyanazzal a hévvel, ugyanazoktól a megosztóktól és legtöbb esetben még ugyanattól a szerzőtől is egy másik, sokszor a korábbival gyökeresen ellentétes, de magvas gondolat kerüljön terítékre. A szerencsétlen balga (én) pedig csak kapkodja a fejét. Próbálnám magamévá tenni azt is, de valamivel összeütközik bent és hangosan csörömpöl. A takarító személyzet meg éppen szabadságon van, emiatt teljes a káosz.

Nem marad más választásom, mint megérteni és megélni a saját fájdalmaimat. Megtalálni és elérni azokat a célokat, amiben kiteljesedhetek. Elérni és beteljesíteni a szerelmet, ami értelmet ad az összes többinek. A boldogság talán csak egy szép mese, de ha mindez megvan, akár még valósággá is válhat. Mindent a magam módján. Senki nem fogja helyettem megmondani a tutit. Magamnak kell kimásznom minden mélységből, a saját gondolkodásom és saját erőfeszítéseim árán.

Most még türelmetlenségből fakadó görcsösség és a pánik irányítja az elmémet. A magányból fakadó őrület és vakság sötétjében tapogatom, merre halad az ösvény. Amikor az ész és a lélek egymásba szeret és együtt akarják megmutatni az utat. Végtelennek tűnő lassúsággal vonszolják magukat a percek. Szeretni akarok, szeretni tudok, a szerelmemet könnyelmű módon, viszonzatlanul pazarlom. Foggal, körömmel ragaszkodom az álmaimhoz. Mindenbe kapaszkodom, ami engem igazol. Egy szóba, egy mosolyba, egy mozdulatba. És a vetítővásznamon már pereg is a film, amiben kézen fogva sétálunk egy parkban és közben beszélgetünk, majd boldogan átöleljük és megcsókoljuk egymást. Azután kinyitom a szemem, amit be sem csuktam és a gondosan felépített kártyavár összeomlik. Egy soha véget nem érő körforgásban kezdődik újra és újra.

Elkezdtem ezt a naplót. Elsősorban magamnak írom. Ne haragudj, ha emiatt néha kicsit szétszórt vagyok és belegabalyodok a gondolataimba!

Köszönöm, ha elolvastad és még talán tetszett is! Sok jót nem, de konkrétabb és személyesebb történeteket tudok ígérni neked. Hogy a fenti zűrzavar értelmet nyerhessen. A verseimtől sem foglak megkímélni, ha visszalátogatsz ide.