Süt is, meg nem is. Megérkezik az ősz, ami semmit nem hoz. Nem látok előre, de:
Itt vagy?! Itt vagy velem? Nem.
Csak tudnám, miért a tovább…
Tovább nincs, csak a kényszer.
Csak a magány, csak a halál.
Halál? Nagy szó?
Te látod a jövőt? Ollééé…
Neked és nekem szóla,
Szóla: Lófasz!
Nem komoly a vers, mert nem komoly az ember.
Komoly, ha szereted, komoly, ha értékeled.
Önimádó Istenekkel, nem az ég nyílik, csak a nap.
A hétköznap.
Mhhh... Egy szusszanat, csak úgy kiszaladt.
Sóhaj?
Igen!!
:(
Mindenki felé bocsánatkéréssel tartozom az előző megjelenésem miatt! Szörnyű és erőltetett.
Büntetni nem akarok, alkotni nem tudok. Válság van és lufigyűlölet!
Átmegyek trébe és leegyszerűsítem a dolgot (magamnak szól):
17.?! Á igen, a tizenhetedik. A numerikus számmezőben elfoglalt pozíciónak, csak a saját szempontomból van jelentősége. Amikor a napló írásába belefogtam, magamat és a múltamat ismerve, fele ennyi posztra sem mertem volna fogadást kötni. Mégis elkezdtem, és a látszólagos érdektelenség ellenére hajt az alkotás vágya. Nem komolyan alkotok, mindössze a gondolataim fizikai lecsapódása jelenik meg néhány sorban. Lehet ez jó, lehet ez rosszabb is. Talán már így is túl sok. (Eközben a háttérben: Mi sok? Magamnak írom, az nem lehet sok. Amúgy sem érdekel senkit, mi zajlik belül. Csak mosolyogj szépen, ahogy szoktál és zsír-fasza lesz minden!)
Óvatosan kellene, elővigyázatosan kellene. Odafigyelek, és minden tudásomat összpontosítva meghozom a döntést. Figyelem a trendeket, a társadalmi és politikai összefüggéseket, és alapos kutató munkát követően kiválasztom a nekem való részvényt. A doji gyertyák pillanatnyi mozgásai és az eddigi eredmények mind arra ösztönöznek, hogy meg kell szereznem. Amikor úgy látom, minden eshetőséget alaposan megvizsgáltam, határozottan kiadom az utasítást: VÉTEL! Az árakat már nem is figyelem. Most már az enyém! És egy büszke kacajjal már le is rázom a brókeremet.
Ez a szerelem. Várok rá, mert meg akarom szerezni a bukások és csalódások ellenére. Képes vagyok feláldozni érte bármit. A mutatók nem állnak túl jól. Minden ellene szól. Temérdek haszonnal kecsegtet, valójában mégis negatív eredményt vetít előre. A sapka már rajtam van. Mit tehetnék, ha mégis erre a számtalanszor elátkozott érzésre vágyom?! Nincs olyan erdő, amin ne mennék keresztül érte. Nincs az az üveghegy és a kurta-farkú, ahol ne kutatnám. Sok a veszély ahol a bátor vándor elbukhat. És elővigyázatossága, látszólagos tudatossága ellenére rendszeresen is elbukik. Pedig mennyire egyszerű lenne. Már a sál is rajtam van és még egy kesztyű is került valahonnan. A magamra aggatott felszerelésektől várom, a minden gondot elhárító védelmi megoldásokat. Viszont amitől meg kellene védeniük (például a csalódás), na az a funkció éppen nem működik. Mindig a legnagyobb szükség közepette hagy cserben.
Szabadulnék az érzésektől, de nem megy.
Vágyom a jóra, de nem jön.
Türelmetlen vagyok.
Az éjszakát szürkére színezi a hó,
Élénk festék helyett, lapátolni való.
Hűvös pihe lepelbe vonja a földet,
Halkan titokba rejti az örökzöldet.
A gyermek felébred, mosolyt csal arcára,
Ritka játékának alkotó szavára
Öltözik, kiszalad, gyúrja és görgeti.
Olvadó álmait sokáig kergeti.
A teste már elkészült, emberi a forma,
gombok a szemei, répából az orra.
Rossz seprű ujjakkal mereven felmutat,
Teremtő kezek közt lélek után kutat.
Sokáig várok, talán lélektelenül.
Hidegen, unottan, jégszív dobog belül.
Fagyos lehetnék, de ha rám ragyog napod,
A melegség megérint és rommá olvadok.
Mosolyom nem vész el, csak átalakul.
Merev tekintetemben, áhitat láng gyúl.
A kezedben élővé melegedem át.
Bár most még jég vagyok, de várom a csodát!
(by me)
A hétköznapokon divatosan használt másság szónak, egy mélyebb tartalmat ad ez a mondat. Itt nem a velünk született külső jegyek megjelenési formáiból adódó eltérések teremtik meg az ellentétet. Sőt, a legtöbb esetben az ilyen a különbségek tesznek izgalmassá egy kapcsolatot. A gondolataink áramlatai kacifántos, követhetetlen és megismételhetetlen formában és időben törnek a felszínre. Ha mellettem állsz és velem bólogatsz, biztosan tudom, hogy nem ugyanaz a folyamat játszódik le benned, ami engem is biccentésre késztet. Pedig ugyanazt nézzük, de a látványhoz nálad más emlékek, más képzetek kapcsolódnak. Mosolyoghatunk mindketten, mert tudunk pozitív tartalmat csatolni az információhoz. Egy szép virág látványa benned az első szerelem képét idézi fel, míg nekem a nagyanyám virágoskertje jelenik meg a múltból. Mosolyoghatunk együtt úgy is, hogy a tartalom valójában gyökeresen eltér. Mert én most kínomban mosolygok...
És van a sírás. Kiöntöm a szívemet, teljesen kiadom magam. Határtalannak és megállíthatatlannak tűnő szenvelgés közepette pucérra vetkőzöm előtted. Vakmerően kinyitom az oroszlán ketrecének ajtaját és belépek. Nem számolok a kockázatokkal, mert túl sokat éltem már szürkeségben. Visszafojtva a vágyaimat és ezzel megfosztva magam a kitörés lehetőségétől. Belépek, mert remélem, hogy figyelemmel követed az eseményeket. Nézőre és talán lelkes támogatóra lelek személyedben. Megteszem az első, bizonytalan lépést előre. Az oroszlán, aki a nyíló ketrecajtó zajára felkapta a fejét, mereven bámul. Mire gondolhat most?! Vajon zsákmányt lát bennem, vagy zaklatót? Egyik sem kecsegtet túl sok jóval. Ha most visszafordulok, még könnyedén elérem a kijáratot. De akkor ugyanaz a senki maradok, aki eddig is voltam. Besokalltam, ezért nincsen választásom. A következő lépéseknél ezt a néhány szót motyogom magamban. A nagymacska feláll és gyanakodva méreget. Beleszagol a levegőbe és próbálja megfejteni a közeledésem célját. Most már nincs visszaút, túl messzire kerültem az ajtótól. Figyelsz rám? Itt vagy velem? Érted, hogy mit akarok ezzel kifejezni? Végigcsinálom magamért és érted. Bárki vagy és bárhol vagy. A távolság egyre csökken. A méterek lassan elfogynak és már csupán centiméterek választanak el a vadállattól. Horkant egyet és mereven bámul, de nem mozdul. Óvatosan megérintem, majd a mozdulatlanságán felbátorodva végigsimítom a hátát. Mintha megérezte volna, hogy ez a történet nem róla szól. Hogy csak egy esendő emlős alattvaló szorul segítségre a birodalmában. És ő, mint népének jó királya nem utasítja vissza a kérést. A közelségemet megelégelvén felüvölt. Ezzel hozza tudomásomra, hogy az ő türelme is véges. Rettegéssel és kínlódással telve, de teljesítettem a feladatot...
A könnyeimben Te a fájdalmat látod, én a változás lehetőségét. A régen nem látott, vagy soha nem tapasztalt érzések most sorra követelik a helyüket. Engedek nekik, mert visszautasíthatatlanul követelőznek. Engedek, mert változásra van szükségem. Keresztül lépdelni az akadályokon, védekezni az arcomba visszacsapódó ágak okozta sérülésektől. Rengeteg a veszély ebben az ismeretlen dzsungelben. És a kockázatvállalás fájdalommal jár. Való igaz, egy-egy talpamba álló tövis, vagy visszacsapódó gally nyomán könnyek jelennek meg a szememben. Ha otthon lóbálnám a lábamat egy hintaszékben a pipámat szorongatva, valószínűleg nem lenne okom sírni. De ezt az utat önként vállaltam és előre sejtettem, hogy nem úszom meg sérülés nélkül. De Te csak nyugodtan nézd a könnyeimet, amiket büszkén törölgetek. És ha nem akarod tudni mivégre történik ez velem, menj tovább! Nem kellenek a nagy szavak. Nem kell meglátnod és megértened a mögöttes tartalmat, ha nem vagy rá alkalmas. Mert nem vagyunk egyformák...
A virágba boruló tavasz ígérete,
A szavak tengerében úszkáló értelem,
Rémes képletek képtelen szerkezete,
Volt is, van is és még eljön a félelem.
Az álmokban érkezik a jó ígérete,
Könnyekkel tör utat a fájdalom magának,
Fényes életek életlen elmélete,
Nincsen jövője, csak múltja van a mának.
A holnappal érkezik egy új ígérete,
Az elhagyatott minden percben társra vár,
Kényes értelem tértelen szemlélete,
Végül mosolyban olvad el, ha eljön a nyár.
(by me)
U.i.: Remélem, a következő héten jelentősen megemelkedik a napsütéses órák száma. ;)
Látom az érzéseket, látom a mondanivalót és látom az igényt, ám az ösztön nem tud felülkerekedni. Tudom és érzem, hogy mire lenne szüksége, mégis másképp cselekszem. A kialakult gátlások és az utóbbi időszak meghatározó élményei, nem a megfelelő irányba terelnek. Birkaként csak a kutyát figyelem és a tőle való félelmemből fakadóan, megyek az általa körbecsaholt úton.
De nem vagyok birka! Nem kellene ezt tennem! Csak egy kevés határozottságra és némi önbizalomra lenne szükségem. Ezek a tulajdonságok azonban, elbújnak a kifogások mögé. Az értékek háttérbe szorulnak és a gyengeségek hirdetik a megváltás eszméjét. Amikor szkafandert húzok és bátran elhagyom a saját űrhajómat, mindig csalódott vagyok. Körülnézek és hiányzik az akadály. Csak az űr mindenhol, a majdnem semmi. Mit keresek kint egyáltalán? Á, igen! Karbantartás, a szokásos javítási munkálatok. Egy ilyen nem öreg, de az űrben megtett viszontagságos fényévek alatt megfáradt szerkezetnek szüksége van figyelemre és gondoskodásra. Máskülönben ottmaradhatok a semmi közepén. Ide-oda sodródva a csillagok gravitációs mezejében, mígnem az egyik ellenállhatatlanul magába ránt. És ilyenkor látom, hogy mennyire szép. A tervezőjét nem ragadta magával a megalománia. Aprócska, ámde annál kecsesebb formával hódítja a teret. Ahogy megcsillan rajta a közeli nap fénye, az apró karcolások és horpadások gyémántszerűen csillogóvá teszik a felületét. De ez a kecses test hányszor hagyott volna már cserben, ha nincs a megbízható és fejlett fedélzeti számítógép. Navigáció, irányítórendszer, enciklopédia, fordítógép, akár még beszélgető társ is. Nekem nem is lenne más teendőm, mint hátradőlni a parancsnoki székben és kigondolni az utam célját. És a kopottas fémtest elvégzi a rá kiszabott feladatot.
Minden adott az előrelépéshez és egyre inkább meg is próbálom kihasználni az adottságaimat. Egyelőre túl sok a ruha rajtam, emiatt nehezemre esik a mozgás. Már mindenki joggingban és pólóban futkos a szabadban, csak nekem nem szólt senki, hogy a tavasz már itt van. Ha sikerül gyorsan ledobnom magamról a sok felesleges szövetet, lépést tudok tartani bárkivel. Kitartással, koncentrációval, sok izzadtsággal, de eljutok oda, ahol vár rám. Vár rám, annak ellenére, hogy már majdnem túl szép és túl okos. És a türelme érthetően véges. Sőt, talán már el is fogyott. Áhhh, megint a kishitűség...
A sok változás és a még több csalódás, szívják el az energiát. Most még úgy érzem, képes vagyok tenni a jobb jövőért, de kimerülőben vannak a tartalékok. Az utolsónak gondolt morzsákat csipegetem fel és abból merítek még egy kis hajtóerőt. Ha kitart, szerencsés vagyok. Ha valaki közben megajándékozna étellel, vagy legalább elárulná hol találom, bármit túlélnék. De valójában nem túlélni kellene, hanem tenni azért, hogy később ne kerülhessek hasonló helyzetbe. Ez időnként sikerül is. Egyre gyakrabban, de összességében még mindig az erősebb győz. Ostoba és felesleges töketlenkedés...
A versekkel mindössze annyi a baj,
Hogy mindenki azt lát bele, amit akar.
Magadra veszed, mit magamról rímelek,
S ha rólad írok, azt nekem könyveled.
Lehet, hogy nem így van,
De ez nem derül ki soha,
Míg a rébuszok mezsgyéjét nem lépjük át,
Nem láthatjuk meg a szóban a csodát.
Vagy a valóság sötét, reménytelen képét,
Amiben fellelhetnénk a játéknak a végét.
Azt sejtem, ha így lenne,
Nem lett volna kezdete.
(by me)
Jó érzés tudni, hogy akad ebben a világban olyan ember, aki mellettem áll és még ha a távolból is, de figyel rám. Érti mit regél, ez a bogaras gondolatokkal gazdagon megáldott, amatőr szórakosgató. Néhol szórakoztató, de főként nem. Legtöbbször unalmasan az összeomlásból, a magányból és a reményvesztettségből hordok össze vékonyka szálakat, hogy összeillesztve kényelmes fészket építhessek belőle. Hogy a szomorúság okozta kimerültségemet, kipihenhessem valahol. Jól esik, ha időnként valaki vigyázza az álmomat, még ha közben bevallottan is csupán a sör-éhségét igyekszik csillapítani, a tőlem elcsent nedűvel. Semmi baj! Megérdemli.
Látszólag tétlenül szemlélem a mellettem elhaladó napokat. Nagyon sok mindent újra kell gondolnom, és az utóbbi időben túlságosan szabadjára engedett énemet, össze kell szednem. Az apró mozaikdarabkákat ismét egységes egésszé, fel kell építenem. A gondolataim változatlanul a pusztaságban kóborolnak, de legalább nem állnak meg egy pillanatra sem. Az maga lenne a teljes agyhalál. Bár előfordulhat, hogy azon a pillanaton már réges-régen túl vagyok. Ez már csupán a gondolkodás álcájába bújtatott, létfenntartó agyhullám. Félreértett elektromos impulzusok, amik végigcikáznak a domborulatokon, hogy legalább a test önálló tevékenységre képtelen részeit noszogassák. A szívem csak dobog és nem érez. A kezem sem tapint csak megfog. Nem lát a szemem, mindössze a fényt nyeli el. Valódi gondolkodás nélkül nincsen érzés, nincsenek tapasztalatok, nincsen sírás és nevetés és nincsenek álmok sem. És boldogság sincs. Mi is az?! Úgy rémlik, hogy ezt a kérdést már nem először teszem fel magamnak. Láthatóan még nem tudtam rá választ adni.
A part most nagyon távolinak tűnik. Annyira, hogy nem is látom. Itt az emberektől távol vergődöm, a végtelen víz közepén. Csak egy pillanatra bóbiskoltam el, és egy hirtelen támadt szélvihar messzire elsodort a parttól. Ivóvíz, élelem és evezők nélkül. Ülök a csónakban és önsajnálattal leplezem a félelmemet. Ha legalább az úszásórákat nem lógtam volna el gyermekkoromban! De nekem fontosabbak voltak a haverok és a játék. Kiabálnom kellene, de vajon meddig jutna el a hangom? Most még nincs semmi komolyabb bajom. Viszont nem tudom mi lesz két óra, vagy két nap múlva. Abban bízom, hogy valakinek feltűnik a hiányom. Merész gondolat. Hiányoznék én bárkinek is?! De talán a csónak! Azt biztosan keresni fogják. Egy rendben tartott, frissen festett csónakról van szó. No lám, még nevet is adtak neki! De honnan is tudhatná a gazdája, merre keresse. A tenger hatalmas és ebben az óriási víztömegben én csak egy aprócska ebihal vagyok. A tehetetlenség érzése újra magamba rogyaszt. Lehetőségek hiányában fel kell adnom, mielőtt bármit is tehettem volna. És akkor váratlanul, a láthatatlan távolból felcsendül egy fuvola lágy szólama...
Havas háztetőkön átbillenő hűvös szellő.
Rétegesen is fokcsikorgó, ember-metsző.
Világokon átszálló, minden zugot bejáró.
Vele sodródom én is, mint egy bárányfelhő.
Mindent hamuvá égető, izzó lávafolyó.
Hűlésében is pusztítva, húsába olvadó.
Vészesen tekergő, hegyeket teremtő,
Bazalt koporsómban is életet álmodó.
Óceánból lábra álló, elmélkedő ember,
Létezését firtató agytekervényekkel,
Oktalanul vergődő, Luciferrel szerződő,
Lehunyom szememet, ha megérkezel, kelts fel!
(by me)
Az ürességet nehéz megjeleníteni, mert az űr mindig valaminek a hiánya. Ha le akarom írni, akkor ezt a hiányzó valamit kell bemutatnom. Viszont, ha egyszer éppen az fogyott el, ami a késztetést és a lendületet adta, az eredmény érdekében meg kell erőszakolnom magam. A gondolatokat szorosan fogva tartó kényszerzubbonyt le kell tépnem, mozgásteret adva ezzel a hömpölygésüknek. Fogságukban viszont elzsibbadtak és talán még sérüléseket is szereztek. Botladozva indulnak útjukra és meg-megállnak szusszanni néhány lépésenként. Döcögősen és lassan haladnak, de majd csak elérik a céljukat. Nem szabad siettetni őket, időt kell hagyni a megerősödésüknek.
A hangulatom változatlan. Levertség és csalódottság gyötör. Azon igyekszem, hogy a bennem jelenleg a trónján pöffeszkedő bánat, ne meztelenül sétáljon végig az utcán. A szomorúságból szövődő ráncok ne öleljék körbe az arcomat. A jókedv csak átmeneti és amikor éppen sorra kerül, akkor is belengi a valami furcsa színű köd. A látótávolságot minimálisra zsugorítja és veszélyesen elrejti, az egyébként könnyen észrevehető csapdákat. Most csak kínomban mosolygok. Kinevetem a saját balgaságomat, a hihetetlen méreteket öltő naivitásomat. Szinte már gyermeki ártatlansággal léptem be a vigalmi negyedbe. Először csak meglepődtem a látottakon, de amint felfogtam az engem körbevevő ismeretlen világ valódi tartalmát, fakadó könnyzacskókkal törtem utat magamnak kifelé. A sokkoló élmény örökre megmarad. Eredetileg a szépségért indultam el arra a helyre, de rá kellett jönnöm, hogy az soha nem is volt ott. Egy délibábot követtem. A szivárvány lábát akartam megtalálni. Az expedícióm eredménye soha nem volt kérdéses. Csak számomra...
Ha most kinyitom az ajtót, amire az van írva, hogy REMÉNY, csak sötétséget látok. Elő kell kotornom az elemlámpát, hogy körbe tudjak nézni a helyiségben némi maradék után kutatva. Valami zajt hallok, ezért gyorsan a hang forrásának vélt helye felé irányítom a fénysugarat. De csupán egy éhes patkány rémülettől kitágult pupillája világít vissza rám. Hozzám hasonlóan csak maradék után kutatott és nem érti, hogy az a hely ami eddig tömve volt minden jóval, most miért tátong üresen. Nem először jár itt és mindössze észrevehetetlen mennyiségű falatkákat csent el, a számára felfoghatatlan mennyiségű csemegéből. A hátrahagyott finom illaton kívül nem maradt más nyoma annak, hogy ez valaha egy zsúfolásig megtömött helyiség volt. A patkány csalódottan fut körbe a fal mentén azután eltűnik egy alig észrevehető nyílásban.
A sors akarta így. Nekem nincsen más dolgom, mint követni az általa kijelölt utat. Azt az utat, amiről nem is tudom, hogy létezik. A szemem elől rejtőzik az ösvény, de valami mégis fékezhetetlenül lökdös előre. Gondosan terelget engem mindig más, az általa kiválasztott irányba. Nem érdekli, hogy ezt én hogyan élem meg. Hogy jut-e a jóból is, vagy folyamatosan a fájdalomba vezet. Mert ő előre kijelölte az életem folyásának medrét. Amiből kilépni lehetetlen, hiszen nem látom előre, hogy merre irányít. És amikor azt gondolnám, hogy végre kimenekültem a karmai közül, az is csupán az ő játékának része és a terveinek megfelelően haladok tovább, az előre meghatározott úton. Mert ez az én előre megírt történetem. Az én személyre szabott sztorim. Nem másé...
Folytonosság, a hamut lemossák.
A szembe kerülve, könnyet lop belőle.
A hangja elcsuklik, a keze megremeg.
A sors útjait elkerülni nem lehet.
Bizonyosság, a reményt tapossák.
A földre leülve, mégsem lát előre.
A hitét elveszti, a dühe felébred.
Önpusztító álom csalja ki a véred.
(by me)
Egyszerűen felfoghatatlan, ami velem történik. Attól az aprócska ténytől eltekintve, hogy a szemem ép és szép, mégis vakon élem az életemet. Nem látom meg az igazán fontos dolgokat - legyen akár jó, akár rossz - csak amikor már fizikai kontaktusba kerülök velük. Néhány órája még csak könnyezve és bambán bámultam magam elé, de most ez átcsapott hisztérikus jókedvbe. Igazi hullámvasút. Mindössze az a baj, hogy túl sokat kér érte a jegypénztáros. De ez sem gond. Különösebb teketória nélkül húztam elő a pénztárcámat és számoltam le a pultjára az élményt jelentő utazás ellenértékét. Pedig még a pálya épségéről és veszélytelenségéről sem győződtem meg. Csak beültem a kocsiba és sikoltozva várom, melyik kanyarívet egyenesíti ki a féktelenül száguldó szállítóeszközöm.
Jó kutya módjára körbe csaholom imádott gazdámat, némi jutalomfalatért cserébe. Parancsszóra pitizek és szorgalmasan nyelem a csodás ízelítőket. De ahogy telik az idő egyre kevesebbet kapok belőle. Sőt! Teljesen elapad a kifogyhatatlannak gondolt bőségszaru. Hiába pitizek, ülök le, hozom vissza az eldobott fadarabot, nem kapok többet. Már a figyelemből sem. Nem emeli fel a fejét senki a vakkantásomra. Nem vakargatja meg senki a fülem tövét. Aztán megunt játékszerként egy menhelyen kötök ki. Szerencsés esetben jön majd valaki, aki valódi társat lát bennem. De ha belátható időn belül nem érkezik meg a szabadulásom megteremtője, a helyemet felszabadítják és a ketrecembe friss bánat és új remény költözik.
Valami régi, ami már elmúlt. Kell egy ilyen, mint a házasságkötéskor. Szükséges, mert ha nem lenne, én sem lennék itt. Mire leírom ezt a mondatot, már ez is az emlékek táborához csatlakozott. De mi volt korábban? A mondat leírása előtt? Nem értem. Nem akarom érteni. Szemrebbenés és lelkiismeret furdalás nélkül a mélybe taszított. Váratlan és helyenként felfoghatatlan indokkal megragadta a tőr markolatát és nem habozott. És az EU irányelvek? A kíméletes vágás? Még magamhoz sem tértem az első sokkból. Fel lehet ebből ébredni egyáltalán?!
És akkor valami furcsa dolog történt. Mert ha már házasság szóba került, kell valami új is. Ami legalább ármenetileg feledtet. Ami elfedi a burjánzó keserűséget. Befurakodik és megkeresi a fájdalom gyenge pontját. Pusztítja a pusztítót, hogy túléljem valahogy ezt a napot. És talán még a következőt is. Csak legyen folytatás. Újra Ő, vagyis csak egy hasonlő. Pontosabban senki nem lő hason, csak a ló. Megszólított és beszélgettünk. Ugyanazok a szavak, ugyanaz a humor, hihetetlen. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha csak álmodtam volna a kínlódást. Mintha kölcsönadta volna valakinek a személyiségét, hogy újra kéknek láthassam az eget. (Házasság téma lezárva) Reggel mindenképpen ellenőriznem kell az események hitelességét, mert most még nem tűnik valódinak. De azért titkon remélem, hogy ez a nap olyan lesz emlékeimben, mint a durian gyümölcs. Irtózatosan büdös, viszont ha sikerül az első undoron átküzdenem magam, mennyei csemegéhez jutok. De most még visszahúz a mélység...
Fények, ezek csillagok.
Naphoz holddal, illatok.
Velük terül szét az űrben
Részeg alak... Én vagyok.
Lehullott egy... Kívánság.
Vágyott égi királyság.
A földtől távol minden perc
Meg nem értett kiváltság.
Tisztuló vér, ébredek.
Kopott húrokat téphetek.
Visszaszáll a testbe a lélek.
Játsszunk boldog életet!
(by me)
Nagyon nehéz most bármit is írni. Főként, mert fogalmam sincs mi történik velem. Kedvencem, a jó öreg Füles jutott eszembe erről a pillanatról, akinek még a farkából is úgy lesz csengőzsinór, hogy észre sem veszi. "Bedrogozott banda". Valójában drogok nélküli kóros elmeállapot. Csak jönnek a szavak, de nem szólnak semmiről. Amiről szólhatnának az nem történik meg. Történnek a dolgok, csak úgy maguktól, tevékeny részvételem nélkül. Nyúlik a tér és az idő, megfoghatatlanul, tartalmi szegénységben. Csak a gyámolatlan lebegés a semmiben. És mindeközben a százszor ismételt, megunható, mégis ragaszkodó elhagyatottság. Ingatag végkifejlet, képlékeny jövőkép.
A sok mosoly nem árul el semmit. Mögötte ugyanúgy rejtőzhet szunnyadó vágy, mint méla, leplezett undor. A tények egy nem létező, vagy előlem még rejtett dimenzió kitüremkedései. A kérdések és a kérdésekre kapott válaszok párhuzamosan haladnak és nem egy vonal mentén. A végtelenben található metszéspontjukon, minden kétség bizonyosságban születik újjá. A végtelenben... Kábán zötykölődöm végig, ezeken a mérhetetlen vonatsíneken. Tudom, hol kellene leszállnom, de a szerelvényen nem volt feltüntetve menetcél. Nem számít. Az állomáson várakozó egyetlen vonatra szálltam fel. A fülkémben átalszom a nap nagyobbik részét. Ha megszomjazom, a büfékocsiban kérek egy italt, leülök egy csendes sarokban és révetegen figyelem az elsuhanó világot. Csak bámulok kifelé, mit sem sejtve a végállomás hollétéről. De komolyan, most semmi más nem számít. A lényeg, hogy haladjak előre és a vonatot kívülről szemlélők mondhassák:" Nézd milyen szerencsés, hogy utazhat! Biztosan valami csodavilág várja ott, ahol a mozdony lefékez!" Én pedig félszegen mosolyra húzom a szám és elhitetem magammal, hogy valóban ennek kell történnie.
Nem született pozitív döntés. Pontosabban semmilyen döntés nem született. Lassan eluralkodik rajtam a türelmetlenség és ez nem szokott jót jelenteni. A türelmetlenség nyugtalanságot, a nyugtalanság elkeseredettséget, az elkeseredettség pedig meggondolatlan tetteket és mondatokat szül. Csak végre érteném, miért van erre szükség?! Hol van és milyen motor hajtja a halogatás gépezetét? Érdek, vagy érdektelenség? Kötődés, vagy feleslegesség? A kérdések egyre többen gyülekeznek, tömörülnek az útjukat akadályozó gát falánál. Mígnem a gát megroppan a ránehezedő, egyre fokozódó súly alatt és fékezhetetlen áradatot zúdít az eddig nyugalomban élő területekre. Elpusztít mindent, ami elé kerül. Megfelelő szabályozással megelőzhető lenne a katasztrófa, de a gátőr éppen a sokadik körét kéri ki a közeli kocsmában. Részegségében megfeledkezett a munkájának fontosságáról. Sőt, már azt sem tudja pontosan, hogyan került oda és mit csinált, mielőtt elkezdte nyomkodni a játék-automata villogó gombjait.
Fokozott éberséggel kell túlélnem a következő napokat. Csendben és türelemmel várni a történetem folytatását. Ezek után mondjam azt, hogy a brazil szappanoperák rosszak?! (Tényleg, milyenek?)
Áldás ez, vagy már nyomasztó átok?
A hallgatásban választ nem találok.
Hitetlen és hiteltelen álmok,
A csendben csak elmélyül az árok.
A kimondatlan szavak ereje,
A tartalom, ami nem kerül bele,
Gyilkos félelmet és fájdalmat szül,
Ami megöli a vágyat legbelül.
(by me)
Amikor elkezdem ezt írni, még nem tudom, hogy élesben megjelenik-e valaha. Nehéz döntés előtt állok, mert a már szokásosnak mondható fájdalom egyre jobban elhatalmasodik rajtam. A fájdalom ami lehet gyönyörű, amíg tudjuk kontrollálni és ismerjük a célját. A korlátokon belüli és önként vállalt szenvedés, pikáns fűszerként ízesítheti, a vágy forrongó üstjének tartalmát. Viszont amit most átélek az egy egészen más tudatállapot. Bármilyen erősnek és határozottnak is tűnök időnként, belülről lassan felőröl a kétségbeesés megállíthatatlan hengermalma. A látszólagos edzettségem ellenére Sámsonhoz hasonlóan, a legapróbb kavics is könnyedén leterítene.
Folyamatosan azt hangoztatom, hogy mellette akarok maradni, látni szeretném minden rezdülését. Néha magamba szívni a körülötte nyíló virágok illatát. Hallani a felcsendülő kacaját, elmerülni a tekintetének hívogató óceánjában. Ezektől, a legjobb alkoholtól is jobban részegítő képektől, majdhogy nem lehetetlen megválni. Függővé tesznek, polipkarjukkal magukhoz húznak és nem engednek. És amíg nem engednek, valójában csak a testem rezdüléseit láthatja bárki. A lelkem valahol egészen máshol kóborol. Nem céltalanul halad előre, hanem az összeolvadás lehetőségét kutatja egy másik dimenzióban. Nem tud tovább várni az avatárom tehetetlen kínlódására. Messzire eltávolodik, magára hagyva a testet, ami nélküle is képes robot módjára végrehajtani, a beleprogramozott utasításokat. A robot, amelynek vészhelyzetben kötelessége megvédeni a gazdáját, akár a saját létezésének árán is. És eljött a pillanat, amikor mérlegelnie kell.
Az elmúlást hozza rám minden gondolat.
Végzetes álmokból szövődő pillanat.
A cellám ablakán át napvilág vakít,
Kezemben a fegyver, hogy megöljem a kínt.
Hol az a perc, mikor múlik a félelem
S a gyengeségből forró elszánás terem?!
Vedlett szófoszlányok közt nincs bizonyosság.
Vonagló eszméken él az egész világ.
Boldog csak az lehet, ki beéri morzsákkal,
Én korgó gyomorral szakítok a mával.
Hideg pengeélen izzó csepp araszol.
Utolsó lehellet... Arcomon könny s mosoly.
(by me)
Kérlek, segíts nekem! Könnyítsd meg a dolgom! Rúgj belém, tiporj el engem! Csak hadd szabaduljak már meg ettől az állandó gyötrelemtől. Tudom mit kellene tennem, de egyedül képtelen vagyok végrehajtani. Nincs meg hozzá az erőm, hiányoznak a megfelelő eszközeim. Légüres térben lehetetlen lélegezni. A szakadék szélén vergődöm. Neked csak egy apró mozdulat és megszabadulhatsz tőlem. Végre elkezdődhet a visszafordíthatatlan zuhanás. A láncok elpattannak és végre béklyók nélkül vándorolhat a szellemem. Szabadon újjászülethet egy másik testben és végre valóra válthatja mindazt, ami most nem sikerült neki.
Vagy adj nekem hitet és reményt! Állítsd meg ezt a céltalan lebegést! Ránts fel magadhoz, hogy érezzem, nem akarsz elszakadni tőlem! Ebben a tétova vánszorgásban nincs valódi tartalom. A kihalt vidék lakatlan házainak ablakában kémlelem, az élet legapróbb jelét. Gazzal benőtt utakon keresem a reményt adó nyomokat. Pedig csak egy rövid villanás volt az egész, amikor először megláttalak. A gombafelhő felemelkedett, majd szétterült és a pusztító sugárzás nyomán nem maradt más, csak Te meg én. Tudom, hogy itt vagy valahol, de nem talállak. Kitartóan megyek előre, amíg minden kétséget kizáróan be nem bizonyosodik, hogy számomra valójában elérhetetlen vagy. Ahogy haladok végig az élettelen tájon utánad kutatva, az erőm folyamatosan apad. A tartalékaim elfogytak, de az izmaim ellenvetést nem tűrően követelik az utánpótlást.
Oda szeretnék én is menekülni, ahová Te menekültél. De elrejtőzöl előlem, mert a hosszú út viszontagságai miatt gyengének mutatkozom. Nem látod bennem az élet újrateremtésének lehetőségét. És milyen igazad van! Most valóban gyenge vagyok. De lásd meg bennem a küzdeni akarást, a kitartást, a szenvedélyt és szólíts meg! Nem kell fejjel a falnak rohannod. Gondold át mi és mennyire fontos neked! Hogy akad-e egy aprócska zug ott belül, ahol megerősödhetek. Ahol meghúzhatnám magam egy időre. Vagy akár örökre...
Bár most még távolinak tűnik,
De közel lehet pillanat.
Az a kéz talán megérint,
Vagy szavaival simogat.
Ha a tükörből nézem, látom
Mi az, amiért küzdenem kell.
De a szemében van ott
Az igazán biztató jel.
A vihar lassan csendesedik,
Kitisztul az ég és a kép.
Az angyal szárnyat bont talán,
Megmutatja mi az, hogy szép.
Magával ragad és felrepít.
Karjaiban otthon lennék.
A szeméből sugárzó érzés
Az új élet. (és nem emlék)
(by me)
